Gerincre vágva

Szécsi Noémi 2000-ben, helsinki ösztöndíja idején szakdolgozatírás helyett fogott bele a vérmese írásába (hogy én ezt mennyire meg tudom érteni). Az akkori történetkezdeményből azután egy utóbb soha meg nem valósult film forgatókönyve, majd egy regény született.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én alapvetően szeretek könyvtárba járni. Így volt ez már ált. iskolás korom óta, de nem csoda, hiszen egy ilyen gyönyörű épületben kezdtem könyvtárlátogatói pályafutásomat.

Ráadásul a tévhitek ellenére a roskadásig tele polcok között nem csak olvasni, tanulni meg kölcsönözni lehet. A könyvtárban ugyanis – a fentieken kívül – sokak meg- és meg nem erősített véleménye szerint lehet még

●○ randizni

●○ kávézni

●○ sütizni

●○ pletykálkodni

●○ szundikálni

●○ máskülönben soha meg nem vásárolt újságokat olvasgatni

●○ állítólag szerelmeskedni (erről, mondjuk, egy sokat látott könyvtáros véleményét szívesen meghallgatnám)

●○ bambulni

●○ írni

●○ férjhez menni (Carrie Bradshaw-nak majdnem sikerült)

●○ filmet forgatni.

De ha már ott vagyunk, meg azért ez mégiscsak egy könyves blog, érdemes a könyvekbe is belepillantani. A következő napokban terítékre kerülő kötetek mindegyike könyvtári, sőt, tovább megyek, mindegyiket ugyanaz a szerző írta. Úgyhogy öveket becsatolni, Szécsi Noémi-maraton következik.

Időrendben haladunk, így először a Finnugor vámpír című kötetet véreztetem ki. Ezután egy nem kevésbé egzotikus állatfaj következik, ez lesz az Utolsó kentaur. Végül adunk egyet a történelemnek is, ez lesz a Nyughatatlanok, amely az 1848-as emigránsok külhoni életébe enged bepillantást.

Egyszer volt, hol nem volt – akár így is kezdődhetne (és ha szigorú akarok lenni, így is kezdődik) Anita Amirrezvani története a szegény perzsa lányról, aki miután apja hirtelen meghalt, anyjával együtt kénytelen a gazdag városi rokonok jóindulatára bízni magát. Ez még azonban a 17. század, ahol egy nő legfeljebb a szerencsés férjhezmenetelben reménykedhetett, arra viszont kevés esélye volt, hogy a saját útját járja.

A cím alapján egy Danielle Steel-i tartományokig röpködő, majd a rulett- és a blackjack-asztalok között szárba szökkenő szerelmi történetet vizionáltam, és utólag be kell vallanom, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Finoman meggyötört harmincas magánnyomozónővel indít az Apokalipszis bébi: Lucie-nek egy gazdag családból származó, ám hányatott sorsú kamaszlányt kell megfigyelnie. Elég kellemes meló – lenne, ha egy szép napon nem veszítené nyomát Valentine-nek. Lucie saját korlátozott képességeinek tudatában úgy dönt, segítséget kér maga mellé, ez utóbbi pedig az érdes stílusáról és sajátos módszereiről ismert Hiéna képében meg is érkezik.

A múlt heti krimi-maraton után, azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsit más vizekre evezzünk, de hogy a Spade-Marlowe-Gordon hármas után ne legyen akkora a kultúrsokk, ezért rögtön egy detektíves sztorival kezdünk. Az Apokalipszis bébiben (elkövetője Virginie Despentes) egy Lucie nevű (figyelj, idézek) „harmincas, mogorva magánnyomozónő” ered egy tinédzser nyomába. Amikor szem elől téveszti, egy ismeretlen szakit von be a nyomozásba, mégpedig a határozott és céltudatos (és leszbikus) Hiéna személyében.

Második számú versenyzőnk a kissé szerencsétlen Lady Vegas címre hallgat, mielőtt azonban szirupos rapid-esküvőket vizionálnátok, nem árt leszögezni, hogy Beth Raymer ebben a könyvben saját tapasztalatait vetette papírra, melyeket az évek alatt az egyébként még mindig alapvetően férfiak dominálta fogadásiparban szerzett.

Ezek után éles váltással egy sokkal meseszerűbb könyvet hoztam: a teheráni születésű, de Amerikában nevelkedett Anita Amirrezvani kötete, A virágok vére egy tehetséges, de annál szegényebb lány sorsán keresztül – a fülszöveg szerint – a „csodálatos perzsaszőnyegek világába” kalauzol el bennünket. Még éppen csak belekezdtem, majd elmesélem, milyen!

Kondor Vilmos már több interjúban is egyértelművé tette, hogy a Budapest novemberben című kötetével pontot tett a noir-sorozat végére, és 1956 után az általa kreált újságíró már nem nagyon fog nyomozni Magyarországon. Azonban a rajongóknak mégsem kell lemondaniuk a szokásos Gordon-adagjukról, erről gondoskodik ez a kötet, amelynek címe nálam mindenképpen a tavalyi év legblikkfangosabbjai közé tartozik.

Ezerkilencszázötvennyolcban jelent meg a Visszajátszás, rá egy évvel Raymond Chandler már halott volt. Ez tehát az utolsó regény, melyben az általa teremtett legendás karakter, Philip Marlowe a bűn, pontosabban egy rejtély nyomába ered.

Ezerkilencszázhuszonkilencben a legendás Black Mask magazin folytatásokban hozta le A máltai sólyom című ma már ikonikusnak számító Hammett-regényt. A magyar fordításra még pár évet várni kellett, de azután Faludi Miklós fordításában 1936-ban már a hazai olvasók is kezükbe vehették a krimit.

A hard-boiled vagy kemény(kötésű) krimi valamikor a húszas-harmincas években kezdte meg hódító útját először Amerikában, majd az egész világon. Melegágya a ma már legendás Black Mask magazin volt, amely olyan nagyágyúk novelláit, regényrészleteit hozta le, mint Dashiell Hammett vagy Raymond Chandler.

A mostani merítés éppen ezért talán minden idők egyik legnépszerűbb kemény krimijével indít: ez A máltai sólyom, melynek Sam Spade-jét a filmvásznon Humphrey Bogart tette halhatatlanná.

A második könyv ugyancsak egy nagy klasszikus, Raymond Chandler talán kevésbé ismert műve (én legalábbis korábban nem nagyon hallottam róla), ez a Visszajátszás.

Végezetül pedig jöjjön az a szerző, akit itthon a hard-boiled lényegében egyetlen követőjeként tartunk számon, ő viszont a legfrissebbel érkezik, ez a Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes Kondor Vilmostól.

Szolgálati közlemény: az obligát fotó most elmarad, aminek csak az az oka, hogy valamilyen érthetetlen okból csak lila képeket produkál a gépem, ha tudom, majd pótolom.

Mindig nagy kérdés, hogy az ember gyereke milyen könyvekkel kezdje olvasói pályafutását: a szülőket legtöbbször ilyenkor saját gyerekkori élményeik segítik (jól-rosszul), viszont nem árt tudni, hogy a könyvesboltok tele vannak olyan friss kötetekkel, melyeket bátran adhatunk az olvasással most ismerkedő kisiskolások, sőt, már a kisebbek kezébe is. Most hármat hoztam ezekből, mind 2012-es évjáratú.

„Azt mondta hiba volna túl sok igazságra számítani ebben a világban.”

Nagyjából két év kellett, hogy a Vad lovak 1992-es megjelenését követően (az amerikai kiadásról beszélünk) Cormac McCarthy előálljon az Átkeléssel, és bár sok hasonlóság mutatkozik meg a trilógia első két kötete között, mégis egy markánsan más könyvet tartunk a kezünkben.