Finoman meggyötört harmincas magánnyomozónővel indít az Apokalipszis bébi: Lucie-nek egy gazdag családból származó, ám hányatott sorsú kamaszlányt kell megfigyelnie. Elég kellemes meló – lenne, ha egy szép napon nem veszítené nyomát Valentine-nek. Lucie saját korlátozott képességeinek tudatában úgy dönt, segítséget kér maga mellé, ez utóbbi pedig az érdes stílusáról és sajátos módszereiről ismert Hiéna képében meg is érkezik.

A két nő együtt vág neki Párizsnak, hogy a föld alól is előkerítsék a lányt: a nyomozás alatt megfordulnak külvárosi koncerttermekben, felső-középosztálybeli polgárlakásokban és arab bevándorlók otthonaiban. A nyomok végül Barcelonába vezetnek: itt él Vanessa, a lány anyja, aki egyéves korában elhagyta a férjét és a gyerekét, és azóta se akar hallani felőlük. A törődésre vágyó Valentine közben sodródik, és láthatólag senki sem tudja eltéríteni a maga választotta útról.

A fülszöveg szerint Virginie Despentes regénye a thriller és a társadalmi szatíra egyvelegének tekinthető. A kettő közül talán a thriller a kevésbé izmos: még a brutális végkifejlet ellenére is a történet picit kiszámítható, amit csak némiképp ellensúlyoz a tétova női Watsonként kóválygó Lucie és a határozott, pengeagyú Hiéna/Sherlock kettőse. Despentes regénye ennek ellenére igazi csemege, ilyen elegánsan ugyanis talán még senki sem mart bele a társadalom ennyire különböző képviselőibe.

Despentes igazi amazon-író, aki fütyül a tabukra és a politikai korrektségre. Ha úgy hozza kedve, beszól a fajgyűlölőknek, az araboknak, a családi békét hirdető szemforgatóknak, a gyerekeiket elhanyagoló szülőknek, a megalkuvó kapcsolatokban tengődő asszonypajtásoknak, a gyerekbántalmazóknak, a hipsztereknek, a melegeknek, a heteróknak, az irodalmi elismerésre vágyó középszerű íróknak, és a társadalmi átrendeződést áhító egyháznak. Nagyjából tehát mindenkinek.

„A gyerekek a szülők szociopátiájának engedélyezett hordozóanyagai. A szülők nyavalyognak, úgy tesznek, mintha a csemetéik elevensége őket is megviselné, de nagyon is jól látszik, hogy irtó boldogok, hogy az utódaikon keresztül teljes büntetlenségben betarthatnak a világnak.” (Virginie Despentes: Apokalipszis bébi, Libri Kiadó, 2012.)

Pergő, pimasz és provokatív egyszerre, és még úgy is élvezet őt olvasni, hogy a hatásvadászat (legyen szó erőszakos vagy szexjelenetekről) egyáltalán nem áll távol tőle. A végére sajnos mintha elfogyott volna a szufla belőle, és az igazán ütős felvezetés után Despentes széles, kissé elnagyolt mozdulatokkal vázolja fel előttünk az erősen disztopikus végkifejletet. Ez magyarázza talán azt az enyhe hiányérzetet, mely több mint 360 oldal után még ott mocorog bennem; én már megtettem a magamét, a többit képzeljétek hozzá, üzeni a gyors lezárás.

Despentes ugyanakkor érezhetően nem csak képeskönyvekből ismeri azt a világot, amelyről ír, még úgy is, hogy nekem volt egy-két logikai bukfenc benne (spoileres, ha érdekel, jelöld ki: ezek közé tartozik például, hogy az addig heteró Lucie a Hiénával töltött közös nyomozás napjai alatt hirtelen a lányok után kezd érdeklődni, mintha a leszbikusság legalábbis cseppfertőzéssel terjedne). Akárhogy is, filmre kívánkozó regény, és nagyon csodálkoznék, ha valaki nem látna fantáziát benne.

                                                                                                                               10/9

A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!