Szécsi Noémi 2000-ben, helsinki ösztöndíja idején szakdolgozatírás helyett fogott bele a vérmese írásába (hogy én ezt mennyire meg tudom érteni). Az akkori történetkezdeményből azután egy utóbb soha meg nem valósult film forgatókönyve, majd egy regény született.
Ez a Finnugor vámpír, amely jóval megelőzte a hasonló tematikájú és a világot romantikus (és számomra teljességgel értelmezhetetlen) vérszívó-hisztériába taszító sorozatot. Szécsi Noémi könyvétől a romantika meglehetősen távol áll, helyette azonban vicces és szellemes, és már ez jóval több annál, mint amit a legtöbb hasonló könyvről el lehet mondani. De kezdjük az elején.
Voltamper Jerne 235 éves nagymamájával tengeti napjait a magyar fővárosban. A nagyi hamisítatlan femme fatale, aki évszázadok óta szívja a férfiak vérét, és az európai kultúrkör több prominense is megfordult már utána:
„Velem beszélsz így? Velem, akinek Robespierre a dekoltázsába nézett, akinek Franz Liszt tisztességtelen ajánlatot tett, aki majdnem látta Jókai Móricot, akit Kierkegaard el akart venni feleségül…”
Jerne szinte semmiben sem hasonlít rá, és a nagymama legnagyobb bánatára még a vérszívás is hidegen hagyja. Helyette azon ügyködik, hogy morális tartalommal kevésbé, ám hétköznapi realizmussal annál inkább megspékelt állattörténeteit (főszerepben egy Inisiatív nevű nyúllal) kötve-fűzve is a kezébe vehesse („és piros plajbásszal áthúztam azt a bekezdést, ahol két pityókás menyét füttyög a marharépával teli cekkert cipelő Inisiatív után”).
A fiatal lány némiképp egykedvűen szemléli a körülötte zajló eseményeket, egy vámpírdinasztia leszármazottjához méltón (legyen bármily elfajzott is az a sarj) nem nagyon kavarja fel még az sem, ha hirtelen egy meztelen angyal állít be az ablakon, vagy a lakásba belépve szügyig tocsog a disznóvérben.
„Fiam, ez nem túlzás: amikor megláttam a nemzeti lobogót a reptéren, könnyek gyűltek a szemembe. Piros, mint a vér, zöld, mint az epe, boldog, aki itt szív.” (Szécsi Noémi: Finnugor vámpír, Európa Könyvkiadó, 2011.)
A közép-európai provincializmust nagy szeretetettel kifigurázó, az angolszakos múltat meg-megvillantó, stílusában és nyelvezetében is élvezetes sztorit ragad magához, aki a Finnugor vámpírra veti magát. Húsa még friss, vére kicsit csípős, a gyomrot nem üli meg, hosszú távon azonban nem kizárt, hogy függőséget okoz. Csak saját felelősségre!
10/9
Utolsó kommentek