A cím alapján egy Danielle Steel-i tartományokig röpködő, majd a rulett- és a blackjack-asztalok között szárba szökkenő szerelmi történetet vizionáltam, és utólag be kell vallanom, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 
Beth Raymer könyvének főhőse ugyanis ő maga, a fiatal lány, aki egy hamar kifulladt szerelem miatt érkezett Vegasba. Miután Otis nevű kutyájával egyedül marad, bízik benne, hogy pincérnőként napokon belül állást talál valamelyik kaszinóban, ám a zsíros jattal kecsegtető helyeket ebben a városban bizony csak kihalásos úton töltik be.
Hogy a nagy lehetőségig se haljon éhen, házhoz járó sztriptíztáncosi munkát vállal, de a sors hamar a dörzsölt bukméker, Dink Heimowitz útjába sodorja. Ezzel pedig fejest ugrunk a sportfogadások őrült világába: Dinknél ugyanis minderre lehetett fogadni, ami él és mozog. Rajta keresztül egy teljesen fura, a kívülálló számára már-már követhetetlen belső dinamikájú szubkultúra tárul fel, melynek Beth hamarosan az egyik mozgatója lesz.
Vegas után New York majd Curacao következik, a magányos lány pedig családra lel a bukik között. Megállja, hogy őt magát ne szippantsa be a sportfogadás adrenalin-fűtötte körforgása, így viszonylag kívülállóként tud mesélni mások szenvedélyéről. Igaz, egyszer Beth is megkísérti a saját szerencséjét: amatőr bokszolónak áll, bajnoki álmai azonban nagyrészt beváltatlanok maradnak.
Bár a fogadások menetéből nem sokat értettem (az első oddsoknál elveszítem a fonalat), és szívesen olvastam volna többet a bokszolói pályafutás részleteiről, a legjobb részeknek mégis azokat éreztem, amikor Beth a mentorai, Dink és Bernard felemelkedéséről írt.
„Jóllehet Wladi volt a részlegvezetőnk, munkahetének jelentős részét imával, böjttel és csodákért való fohászkodással töltötte, hogy a nekünk kedvező csapatok nyerjenek.
– UCLA mínusz három – mondta Bernard. – És ha nem túl nagy kérés, gondoskodj róla, hogy Isten még a ma esti meccs előtt meggyógyítsa Scott Rolen meghúzódott vádliját.” (Beth Raymer: Lady Vegas, Athenaeum, 2012.)
Valami azonban mégis hiányzott ebből a történetből – elmaradt ugyanis az érzelmi mélyrepülés. Beth-et ugyanis láthatólag meg se érinti az a sok mocsok, ami a hétköznapjaiban körülveszi (drogos testvér, bekattant ügyfelek, a legkülönfélébb szenvedélybetegek). Ez a fajta védekezési mechanizmus jól működhet a mindennapokban, egy memoárhoz azonban ennél sokkal jobban le kell vetkőztetni a lelket.
A könyvből egyébként film is készült, melyben Bruce Willis bújt Dink Heimowitz bőrébe (Raymer leírása alapján külsőre nekem inkább Will Ferrell lett volna a befutó erre a szerepre). A kritikusokat ugyanakkor nem nagyon hatotta meg a mozi, a Rotten Tomatoes-on jelenleg 20 százalékon áll.
10/7
A könyvért köszönet az Athenaeumnak!
Utolsó kommentek