Kondor Vilmos már több interjúban is egyértelművé tette, hogy a Budapest novemberben című kötetével pontot tett a noir-sorozat végére, és 1956 után az általa kreált újságíró már nem nagyon fog nyomozni Magyarországon. Azonban a rajongóknak mégsem kell lemondaniuk a szokásos Gordon-adagjukról, erről gondoskodik ez a kötet, amelynek címe nálam mindenképpen a tavalyi év legblikkfangosabbjai közé tartozik. 
A Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes hat története közül – a fülszöveg szerint – négy már megjelent korábban nyomtatásban, az olvasó azonban ezeken kívül egy vadiúj elbeszélésnek és egy új kisregénynek is örülhet (Pernahajder volt-e Schok Jenő?). Az elbeszélések jobbára a pentalógia előtti és közötti idősávot töltik ki. Így rögtön az első sztori Philadelphiába röpít bennünket, ahol Gordon egy fiatal magyar lány halála miatt kezd zsurnaliszta-nyomozásba, és kergeti az őrületbe feljebbvalóját.
Az elbeszélések és a kisregény (amennyire be tudtam azonosítani) nagyjából a harmincas évek elején játszódnak, kivéve az elsőt, amely a húszas évek elejére datálódik, legalábbis erre enged következtetni, hogy az Egyesült Államokban Harding még az elnök. A történetekben sok olyan figura bukkan fel, akik a sorozat valamelyik kötetében emlékezetes mellékalakítást nyújtottak, közéjük tartozik a különc boncmester, Pazár Zoltán, vagy Gordon szerelme, Krisztina, és barátja, Gellért Vladimir. De hasonló visszatérő (mondjuk így, a másik oldalról) a gaz Skublics Izsó, aki a Budapest noirban fotózta a meztelen lányokat. És persze itt él és mozog Tarjántól kezdve Táborin keresztül Nádas Sándorig a két háború közötti magyar sajtó színe-java.
Gordon ráadásul nem csak nyomoz meg ír meg mulat (nem emlékszem, hogy az előző kötetek bármelyikében ilyen lelkesen látogatta volna a mulatókat), hanem folyamatosan reflektál is az őt körülvevő világra, tovább árnyalva a sorozatban már megismert személyiségrajzát. A történetek némelyikében egyébként nem is a bűneset, vagy annak felgöngyölítése a lényeg (ezek közé tartozik például az Ifjú Mariska hétköznapi halála), sokkal inkább a környezet, a miliő és a benne mozgó emberek. Külön szót érdemelnek Kondor hasonlatai, amelyek a maguk plasztikusságában („Szemere úgy nézett rá, mint a derűs dajka az ideiglenesen a gondjaira bízott hülyegyerekre.”) mindenképpen vidám színfoltjai a történeteknek.
„– És mit csinál ott? – firtatta Krisztina, miközben határozott mozdulattal levágta a tyúk fejét.
– Amit a bűnbarlangokban szokás.
– Iszik, nőzik, kártyázik?
– Azt főleg Pazár csinálja – válaszolta Gordon, és azon tűnődött, vajon szóljon-e Krisztinának, hogy forr a víz a tűzhelyen. – Rendszerint ebben a sorrendben, de soha nem egyszerre, mert állítása szerint árt a szívének.
– És maga mit csinál?
– Kicsit kártyázom.
– Maga nem is tud kártyázni.
A tyúk jobb combja reccsenve fordult ki a helyéből.
– Éppen ezért kártyázom csak egy kicsit.” (Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes, Agave Könyvek, 2012.)
Miközben a könyvsorozat némelyikénél mintha érződött volna a leadási határidő kényszere, a Magda… esetében azt éreztem, mintha Kondor teljes mértékben felszabadult volna a nyomás alól. Nem lehet kérdéses, hogy a szerző legalább akkora kedvvel írhatta a történeteit, amekkorával én olvastam őket. Örömjáték ez, vagy inkább örömírás, nagyjából mindegy is, mi, olvasók, csak jól járunk vele. Arról nem is beszélve, hogy Kondor legalább olyan otthonosan mozog már a harmincas évek Budapestjén, mint emblematikus bűnügyi zsurnalisztája: biztos kézzel, mégis könnyedén skicceli fel az egy-egy epizódszerepben tündöklő alakokat is (külön emlékezetes a címadó elbeszélésben szereplő ügyvédnő, de mondhatnám akár ugyanitt a bírót is, vagy az autista kisfiút a Négyen voltak című elbeszélésben).
Ő ide hazajár, és néha-néha ajtót nyit nekünk, hogy tessék, kukkantsatok be napjaink fényes reklámtáblái és vásárlási akciót hirdető óriásplakátjai mögé, vegyétek a fáradságot, nézzetek igazán körül, kapargassátok meg a mai Budapest díszleteit, mert mindez ott van a salétromos, kopott falakban, és a szürkére kopott körút jellegtelen házaiban. És bár Gordon továbbra sem lépett ki kívülállói státuszából, mégis rajta keresztül talán az olvasó is beljebb került a körön, és a sorozatnak, valamint a novelláskötetnek köszönhetően talán kicsit másként tekint a század első felének Budapestjére. Bízom benne, hogy valamikor valamilyen formában még visszatér.
10/9 (és fél)
Utolsó kommentek