Gerincre vágva

A noir egyik alapdarabja A postás mindig kétszer csenget, amely amellett, hogy lefektette a műfaj legfontosabb alapköveit, egy ponton mégis jelentősen eltér a zsáner legismertebb alkotásaitól.

Nagyon nagy fórral indult nálam a Nyughatatlanok: az előző két Szécsi-regény után (itt és itt, ugye) annyira akartam szeretni, de most a masszív 434 oldal után se nagyon tudom, hányadán állok vele.

Szécsi Noémi 2000-ben, helsinki ösztöndíja idején szakdolgozatírás helyett fogott bele a vérmese írásába (hogy én ezt mennyire meg tudom érteni). Az akkori történetkezdeményből azután egy utóbb soha meg nem valósult film forgatókönyve, majd egy regény született.

Ezerkilencszázötvennyolcban jelent meg a Visszajátszás, rá egy évvel Raymond Chandler már halott volt. Ez tehát az utolsó regény, melyben az általa teremtett legendás karakter, Philip Marlowe a bűn, pontosabban egy rejtély nyomába ered.

„- Mi volt, ami annak idején, amikor először olvastad, megfogott A londoni férfi-ban?
- Hogy egy pali éjszaka dolgozik, fönn ül egy toronyban, sötét van, csönd van, hullámzik a tenger, jön egy hajó, lejönnek róla sötét árnyékok, ennyi.”

Tarr Béla nyilatkozta a fentieket, miután az általa rendezett Simenon-adaptáció bekerült a cannes-i filmfesztivál versenyszekciójába. Georges Simenon kisregénye szerint a „palit”, akinek az a dolga, hogy egész éjszaka egy őrtoronyban üljön a kikötő mellett, és állítgassa a váltókat, Maloinnek hívják. Középkorú férfi, aki tulajdonképpen egészen jól eléldegél, felesége mindenben kiszolgálja otthon, a munkája nem túl megerőltető, és néhanapján még a helyi mulatóban dolgozó csábos Camélia szolgálataira is futja a pénzéből.

A nagy klasszikusokról mindenkinek van kialakult véleménye, vagy saját, vagy olyan, amelyet mások módszeresen a fejébe sulykoltak. A százszor kielemzett Száll a kakukk…-ról nyilván nehéz újat mondani, a magam részéről nem is törekszem erre, mégis érdemes talán egy pillantást vetni arra, mitől olyan nagy szám ez a könyv. Már ha az.

„Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet?”

A prágai temető antihőse, Simonini kapitány, megfogadja a cári Ohrana emberének kérdésbe csomagolt kérését, és legott kreál, nem is egyet. A nőket gyűlöli, a keresztényeket megveti, a franciákat elviseli. A valódi ellenségképet azonban mégsem bennük véli megtalálni. Hanem a zsidókban. Vagy a szabadkőművesekben. Vagy egyszerre mind a kettőben.

Nyakunkon a foci EB, ezért gondoltam, érdemes körülnézni, milyen focis (szépirodalmi) könyveket forgathat az, akinek a közvetítés nem elég. A helyzet az, hogy az angolok (mily' meglepő!) nagyon erősek ezen a téren, több listára bukkantam az interneten, ahol különféle lapok és szerkesztők szedik lajstromba kedvenc futballos könyveiket, melyeknek se szeri, se számuk. Persze nekünk, magyaroknak se kell szégyenkeznünk, hiszen a foci elég sok szerzőt megihletett, lehet tehát válogatni.

Az alábbi lista természetesen nem teljes, tessék kommentelni, kiegészíteni! A könyvek között vannak régebbi kiadásúak, és olyan is, ami a mostani könyvhétre jött ki. A sorrend sem tükröz semmiféle preferenciát. Lássuk hát! 

Nem hiszem, hogy van még olyan mondat, amit nem írtak le erről a regényről, így a szokásos recenzió helyett inkább csak néhány kósza benyomást rögzítenék.

Az elveszett délelőtt 1983-ban jelent meg Romániában, és nagyjából úgy a kétszázadik oldal óta foglalkoztat a gondolat: vajon mit szólhattak hozzá annak idején az akkori politikai és irodalmi potentátok? Mert azon, hogy a regény nagy közönségsiker lett, színpadra alkalmazták, majd utóbb számos nyelvre lefordították, különösképpen nem csodálkozom. Ám, hogy annak idején politikai okokból nem kötöttek bele a műbe, és hagyták megjelenni (ne feledjük, a fenti időpontban még bőven Ceausescu volt Románia államfője, ráadásul a román vezetők vélhetőleg hasonlóan paranoiásak lehettek, mint bármely kollégájuk a szovjet befolyási övezetben), nos, azon már egy picit igen.

Nem tudom, ki hogy van vele, de néha olyan érzésem van, hogy A Klasszikus (így, nagy a, nagy ká) az, amelyre bár mindenki előszeretettel hivatkozik, de valójában senki sem olvasta. Vagy legalábbis jó régen ahhoz, hogy valóban részletekbe menően fel tudja eleveníteni az adott mű vagy a mű szerzőjének mondandóját.