Gerincre vágva

Az Európa Hitler és Sztálin szorításában alcím elég jól helyre tesz, Timothy Snyder könyve (Véres övezet) ugyanis úgy beszél egy már sokszor kitárgyalt történelmi időszakról (vagy időszakokról, ha igazán pontosak akarunk lenni), hogy valóban és érdemben tudja árnyalni az eddigi ismeretanyagot.

Nagyon furcsa könyv A terápia ajándéka. A Műhelytitkok alcím egyrészt nem túloz, Yalom tényleg több évtizedes terápiás tapasztalatait összegezve ad egy jól felépített és precízen pontokba szedett summázatot arról, hogy szakemberként ő milyen módszereket követett, miket tekintett és tekint a szakma buktatóinak, és megosztja velünk, hogy egy-egy kezelés során szerinte meddig mehet el egy terapeuta.

Rendes úriember nem tud kínaiul, mondá Karinthy, de erős a gyanúm, hogy Peter Hessler még nem hallotta ezt az irodalmi bölcsességet (vagy bölcstelenséget, hm?), vagy ha mégis, akkor rá se ránt. Hessler ugyanis még a kilencvenes években a Békehadtest tagjaként elég jól megtanult kínaiul, majd annyira beleszeretett az országba, hogy újságíróként azóta is folyamatosan tudósít Kína legkülönbözőbb szegleteiből, írásai folyamatosan jelennek meg a National Geographic-ben és a New Yorkerben.

Nagyon erősen rezonált még bennem az előző olvasmányom (egy minden tekintetben súlyos darab), amikor a Nyarak könyvét a kezembe vettem. Talán ez is volt az oka, hogy az első néhány oldalon nem nagyon tudtam mit kezdeni a harmincas londoni protagonista fájó semmilyenségével. Pedig Elizabeth (Beth) Lowe-nek a jelek szerint eléggé kerek a szingliélete, nincsenek nagy kilengések, drámák, bosszantó haragszomrádok, amelyek megkeserítenék a hétköznapjait. És ez nem is lenne nagyon másképp a következőkben sem, ha egyik nap nem állítana be váratlanul az apja azzal, hogy csomagot kapott Magyarországról.

Karcsú kis kötet a Szólok a rendőrnek, alig 50-55 oldal. Maga a történet is alig lélegzetnyi, holott a súlya ennél többet érdemelne.

„Hallottátok, hogy a mi kis Desirée-nk bekapta a legyet? Úgy örülök, öreglány, hogy végre...”

A furcsa pár nagyjából ott folytatja, ahol A pasi a szomszéd sír mellőlben abbahagyta. Benny főhadiszállása még mindig az istálló, Desirée pedig még mindig a városi szinglicsajok életét éli. Csakhogy van egy megállapodás közöttük: három a svéd igazság, és ennyi együttlétet engedélyez magának párosunk, abban bízva, hogy a nő végre teherbe esik.

És lőn.

Ezerkilencszázhatvanban jelent meg először franciául A virradat ígérete, ezerkilencszázhetvenben filmet forgattak belőle, ezerkilencszáznyolcvanban Romain Gary önkezével vetett véget az életének. Az előzmények ismeretében fura, már-már megbocsáthatatlan befejezés. Mindenesetre most, ötvenkét évvel az eredeti megjelenést követően magyarul is olvasható a litván származású, de minden ízében francia szerző önéletrajzi ihletésű regénye.

Pszichológiai thrillerként kategorizálta A láthatatlanokat a regényről szóló egyik kritika, és hajlok arra, hogy akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha maradunk ennél a címkénél. Clara Sánchez ugyanis, miközben szereplőit azért többször is életveszélybe sodorja, nem egyszer inkább a belső feszültségre, az egymást kergető, kimondatlan gondolatokra és a régmúlt emlékeire fókuszál.

Fikció és valóság keveredik Irvin D. Yalom Amikor Nietzsche sírt című könyvében. A regényben ábrázoltak akár így és ilyenformán is megtörténhettek volna, de hogy nem történtek, az végeredményben semmit sem von le az olvasás élményéből.

„Elkeserít, hogy a budapestiek nem szeretik a városukat. Budapestet lehangolónak érzi az emberek többsége, pedig csodálatos új dolgok is történnek itt” – egyfajta vallomásnak is beillene ez a mondat. Pedig Török Andrásnak, a több változatban és több nyelven is megjelent Budapest könyv szerzőjének nem is kell nagyon bizonygatnia, hogy mennyire odavan ezért a városért. Elég csak fellapozni a kötetet, amelynek harmadik, „gyökeresen átdolgozott” kiadását szerdán mutatták be egy budapesti galériában.

Ezerkilencszázhatvankilenc színes és sok szempontból kivételes év volt: az Egyesült Államok és a Szovjetunió áldását adta az atomsorompó-szerződésre, Richard Nixon ismertette a róla elnevezett doktrínát, Woodstockban zenei gigafesztivált rendeztek, az NSZK-ban Willy Brandt lett az elnök, ebben az évben volt a Beatles utolsó élő fellépése, Samuel Beckett kapta az irodalmi Nobelt, és az amerikai mozikban bemutatták a Butch Cassidy…-t.

Nem utolsósorban pedig ekkor lépett először ember a Holdra, új távlatokat nyitva ezzel az emberiség előtt. Ekkor legalábbis még sokan ezt hitték.

Ha valakit a hideg ráz az egész szingli-jelenségtől, okolja a késő kilencvenes éveket. Ekkor támadt a vodkás üveg takarásából Bridget Jones, és ekkor vált egy cipőmániás New York-i piszkafa sok ezer nő számára divat- és stílusikonná. Az olaszosan hangzó nevével ellentétben svéd származású Katarina Mazetti mindenesetre biztos kézzel csípte el ezt a hullámot, amikor 1999-ben hazájában kiadták a szokványos szerelmi történetnek éppenséggel nem nevezhető regényét.

Tulajdonképpen már a kezdet kezdetén zavarba vagyok, nem nagyon tudom, milyen műfaji kategóriába gyömöszöljem Rebecca Skloot könyvét… Nem mintha kellene, de mégis… Irodalmi infotainment, dokumentarista vagy oknyomozó alkotás, tudományos vagy tényirodalom? Nem jó egyik sem, valahol azonban mégis mindegyik igaz rá.

Horváth Károlynak nincs választása. Mióta elvitték a szomszéd Hajagos-fiút, nincs se éjjelük, se nappaluk, a feleségével azon rettegnek, mikor viszik el az ő fiukat, Bélát is. Bár pontosan nem tudják, mit csinált Béla 1956 októberében, hiszen beszélni nem hajlandó róla, de az bizonyos, hogy a forradalom alatt két teljes napra eltűnt több környékbeli sráccal együtt. Köztük volt a Hajagos-gyerek is.

A poszt cselekményleírást tartalmazhat!

Amikor 2005-ben a Katrina hurrikán lecsapott New Orleansra, a szíriai származású, de hosszú évek óta az Egyesült Államokban élő Abdulrahman Zeitoun a városban maradt. Gyerekei és amerikai felesége, Kathy, több tízezer New Orleans-i példáját követve már napokkal korábban elhagyta a várost, a felújítási munkákból élő Zeitoun azonban fél szemét az ingóságain és a család tulajdonában lévő ingatlanokon akarta tartani.

„A nagyszüleim 1991. október 13-án ölték meg magukat” – adja meg az alaphangot 2009-ben németül, majd rá egy évre magyarul is megjelent első kötetében Johanna Adorján. Az Exkluzív szerelem az ő történetük, a holokausztot túlélt, majd ötvenhatban Dániában letelepedett, végül a kényszerű elválás helyett a közös öngyilkosságot választó Istváné és Veráé, valamint – tizenhat évvel a halálesetet követően – a múlt dirib-darabjainak összerakosgatásán fáradozó unokáé.