Gerincre vágva

Mindig nagy kérdés, hogy az ember gyereke milyen könyvekkel kezdje olvasói pályafutását: a szülőket legtöbbször ilyenkor saját gyerekkori élményeik segítik (jól-rosszul), viszont nem árt tudni, hogy a könyvesboltok tele vannak olyan friss kötetekkel, melyeket bátran adhatunk az olvasással most ismerkedő kisiskolások, sőt, már a kisebbek kezébe is. Most hármat hoztam ezekből, mind 2012-es évjáratú.

Kockacukor – Mese a póniról, aki nem akart póni lenni

Kár szépíteni: rögtön az első oldalakon egy némiképp identitászavaros póni lép színre Bencs Tünde meséjében. Kockacukor ugyanis a negyedik születésnapján azzal sokkolja az anyját, hogy közli, ő bizony nem akar többet póni lenni. Ezek után sorra látogatja a Kesze-kusza farm állatait, a malacot, a macskát, a kakast, hátha kiderül, mi is ő valójában. A történet vége nagyjából borítékolható, arról nem is beszélve, hogy a fontos felismerésre jutó Kockacukor végül még egy bájos pónilánnyal is megismerkedik. Vékony Andrea erőteljesen meleg színeket felvonultató, picit bumfordi állatai egészen biztos, hogy leveszik a lábukról az 5-7 éves korosztályt. A mese elején meglebegtetett rút kiskacsa-párhuzam nekem túlságosan didaktikus, Zimm és Zümm, a farm helyszíni tudósítóinak szerepeltetéséért viszont jár a piros pont.

(Bencs Tünde: Kockacukor – Mese a póniról, aki nem akart póni lenni, Vékony Andrea rajzaival, Abrakadabra Kiadó, 2012.)

Aprótörpe indiánok

Talán nem járok nagyon messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a Winnetou-történeteken szocializálódott szülők azok, akiknek először megakadhat a szeme Erdős István mesekönyvén. A történet két hőse, Táncoló Pitypang, és kis barátnője, Ásító Felhő, kalandok és megpróbáltatások egész során esik át. Az amúgy alapból eléggé bátor indiángyerekeknek legtöbbször saját félelmeiket kell legyőzniük, és az már csak ráadás, ha a saját környezetükről, az erdő állatairól, vagy az egymás iránti felelősségvállalásról is megtanulnak ezt-azt. A kötet végén kis indiánhatározó igazítja el a gyerekeket a wigwamek és a tomahawkok világában. Pásztohy Panka a szokásos magas színvonalat hozza, a Panka és Csiribí-sorozathoz képest sötétebb tónusokkal, de nagyon szerethető és magával ragadó figurákkal dolgozik. Csodálkoznék, ha nem lenne folytatása.

(Erdős István: Aprótörpe indiánok, Pásztohy Panka rajzaival, Pozsonyi Pagony, 2012.)

A bagoly, aki félt a sötétben

Bár a bevezetőben azt ígértem, hogy csupa 2012-es könyvet hozok, bevallom, ez csak részben igaz. Mert tény, hogy Jill Tomlinson baglyos könyve csak tavaly jelent meg magyarul, az eredeti történet azonban 1968-as. Nem mintha ez számítana, ez a mese ugyanis valószínűleg ugyanilyen jól fog működni öt, tíz vagy akár tizenöt év múlva is. Történetünk főhőse Hupp, a bagolyfióka, aki – mint rögtön az elején megtudjuk – minden szempontból tökéletes, egyetlen dolgot kivéve. Hupp ugyanis retteg a sötétben, és emiatt halálba szekálja a máskülönben rendkívül türelmes apját és anyját. Gyöngybagolyné azonban az empirikus iskola híve, és időről időre leküldi Huppot, ugyan már nézzen körül, és kérdezze ki az erdő látogatóit (az öreg hölgyet, a cserkészfiút, a messzelátós férfit), hogy mi a véleményük a sötétségről. Amiről azután persze kiderül, hogy „izgalmas” meg „káprázatos” és „buli”. A kötetet Anna Laura Cantone illusztrálta, vicces, kicsit karikatúraszerű grafikái nekem abszolút kedvenceim. További jó hír, hogy a Pagony még az idén kiad egy újabb Tomlinson-kötetet.

(Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben, Anna Laura Cantone rajzaival, Pozsonyi Pagony, 2012.)