Egyszer volt, hol nem volt – akár így is kezdődhetne (és ha szigorú akarok lenni, így is kezdődik) Anita Amirrezvani története a szegény perzsa lányról, aki miután apja hirtelen meghalt, anyjával együtt kénytelen a gazdag városi rokonok jóindulatára bízni magát. Ez még azonban a 17. század, ahol egy nő legfeljebb a szerencsés férjhezmenetelben reménykedhetett, arra viszont kevés esélye volt, hogy a saját útját járja.

A cselédsorba került lány tehetségére ugyanakkor hamar felfigyel a szőnyegtervező nagybácsi, hősnőnk így lépésről lépésre, rengeteg buktató és keserű csalódás árán elsajátíthatja ennek a szinte kizárólag férfiak űzte mesterségnek a titkait. A kitörés lehetősége végül mégis egy házassági ajánlat formájában villan meg előtte: a gazdag Ferejdún azonban sírig tartó szerelem helyett egy különleges szerződést kínál. Ez a sziga, melyet anyagi ellentételezés fejében meghatározott időre kötnek a felek. Ez lehet két-három hónap (de akár óra is), a szerződést pedig azután újra és újra lehet kötni.

A kislányok általában nem ilyen frigyről álmodoznak a homokozóban, és hősnőnk sem így képzelte a házaséletet, más lehetőség híján azonban belemegy a nagy nyilvánosság előtt titkolt alkuba. És miközben az éjszakákat férje házában tölti, nappal káprázatos minták bomlanak ki a szövőszéken az ujjai között.

A virágok vére a fentiek ellenére nem egy szirupos mese, és az obligát herceg a fehér lóval sem jön el a szegény lányért. Hősnőnk ugyanis egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, a végén már csak megvetés és közöny jut osztályrészéül. Innen szép nyerni, ugyebár. Mert akárhogy is nézzük, a meseszerű körítés dacára ez egy nagyon is mai sztori az önmegvalósító lányról, és az, hogy mindez 17. századi díszletek között játszódik, csak pluszt jelent.

„Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt semmi sem volt.” (Anita Amirrezvani: A virágok vére, Geopen Könyvkiadó, 2008.)

Viszont talán éppen ez az, ami kicsit visszavesz a történet hitelességéből: az oldalakon keresztül elénk tornyosuló nehézségek, a férfiak által a társadalomra kényszerített gátak ismeretében ugyanis nehezen hihető, hogy a narrátor-hősnő egyfajta sajátos self-made womanként végül megállja a helyét a középkori Iszfahánban. Ugyanakkor egy finom, régi-régi történetekkel átszőtt mesében nem is biztos, hogy mindig minden mozzanatnak a lehető leghitelesebbnek kell lennie. Vagy?

                                                                                                                                            10/7

A könyvért köszönet a Geopennek!