Gerincre vágva

Egy vallomással kell kezdenem: ebben a könyvben először nem a szerző személye fogott meg (most jelölték Man Bookerre amúgy a TransAtlantic-ért), és még csak nem is a fülszöveg. Hanem a borító: minimalista, kicsit madmen-es, letisztult, égszínkék. Meseszép. Még tudnám cifrázni, de erről most ennyit, nézzük, miről szól a könyv.

Hát, mit mondjak? Új kedvencem van.

Az úgy kezdődött, hogy egy ideje már úton-útfélen a Csabai-könyvbe botlottam. Nem szó szerint, de valahol valaki mindig hozsannázott róla. Nem lehetett nem figyelni rá. Azután jó három év késéssel jutott el hozzám is Szindbád, ami csak azért jó, mert majd egyből kezembe is vehetem a folytatást (ez lesz a Szindbád Szibériában).

Legalább fél tucat, már a kezdet kezdetén végletesen elcseszett szerelem krónikáját gyűri elénk legújabb könyvében Cserna-Szabó. A viszonylagos sikerekkel büszkélkedő novellista, amúgy gasztro- és krimibuzi Emlék Bundás szívébe például képzeletbeli izzó cigarettájával a kolozsvári femme fatale, Léna éget emberes lyukat (nem is egyet), hogy azután hősünk szinte meneküljön a fájóan kiszámítható szerelmet kínáló pécsi Mókus öleléséből.

„Azt mondta hiba volna túl sok igazságra számítani ebben a világban.”

Nagyjából két év kellett, hogy a Vad lovak 1992-es megjelenését követően (az amerikai kiadásról beszélünk) Cormac McCarthy előálljon az Átkeléssel, és bár sok hasonlóság mutatkozik meg a trilógia első két kötete között, mégis egy markánsan más könyvet tartunk a kezünkben.

Ha a macsó-irodalomnak lehetne fejedelme, akkor Hemingway kénytelen lenne McCarthynak adni a fele királyságát. A Vad lovak széllelbélelt ösvényeken kóborló, kevésszavú, forrószívű hősei más formában, más könyvekből már ismerősek lehetnek, akárcsak a történet a maga útját járó, felnőtté váló fiúról, mégis, ami az átlagregények fölé emeli a trilógia első részét, az a rendkívül erős atmoszféra, ami szinte észrevétlenül szippant be már az első oldalakon. McCarthy erős kézzel ragadja meg olvasói figyelmét, és csak néha-néha enged a szorításon.

Piál a Föld – tudjuk ezt jól Hofi óta, és még ha csak piálna, de vedel, szűr, kever, nyakal, pityókázik és szlopál. Azután meg csodálkozik, ha másnap fáj a feje, ég a torka, a koponyájában meg ezer majom dörömböl. Na, ilyenkor jön jól zákányos felebarátainknak (és enmagunknak, már ha) a másnaposok gasztrobibliája.

Gileadnak hívják a Jordán folyótól keletre fekvő hegyet, a Biblia szerint itt kötött szövetséget egymással Jákob és az őt üldöző Lábán („Tehát gyere, kössünk szövetséget, én és te... Ez legyen a tanú köztem és közted. Erre Jákob vett egy követ, s felállította emlékkőül.” Ter 31.44-45). Gileadnak hívják azt a kis amerikai városkát is, ahol John Ames egész életében lelkészként szolgált. A mögötte álló évekre visszatekintve most számvetést készít, de nem csak saját, hanem a maguk idején prédikátorként szolgáló apja és nagyapja életéről is.

Mintha a nagy rácsodálkozások időszakát élnénk, az emberben legalábbis ilyen érzések motoszkálnak, miközben felfedezzük azt, ami itt kínálgatta magát hosszú évekig, csak hát a nagy örömhöz és felismeréshez (mint annyiszor már) úgy látszik, megint kellett egy lökés, most is kívülről, és naná, hogy most is Németországból.

Minden szülő legrosszabb rémálma vált valóra azokban a hónapokban Törökszentmiklóson. 1953 októbere és 1954 augusztusa között öt gyereklánynak veszett nyoma a városkában, soha többé nem is kerültek elő. Életük utolsó napjaiban és főképp halálukban – a későbbi nyomozások szerint legalábbis – mégis volt egy közös pont.

Sok évtizedes tabut döntöget szeptemberben megjelent könyvében Kováts Judit. Arról ugyanis, hogy a második világháború utolsó éveiben a bevonuló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar lányokat-asszonyokat, sokáig nem lehetett beszélni. Amikor pedig már lehetett, nem nagyon volt, aki elmondja, és nem is lett volna kinek elmondani a szörnyűségeket. Miként a Megtagadva hősnője, Somlyói Anna fogalmaz:

Lehet tagadni, de mindenkiben ott lakozik a társadalmi voyeur, aki nem csukja be a szemét, ha csak egyszer is alkalma nyílik bepillantani, hogyan él a másik, és aki ég a vágytól, hogy megtudja, mit csinál ő, ha lehull róla a külvilágnak szánt póz, ha becsukja maga mögött az ajtót és lefolyik arcáról a szomszédoknak szánt mosoly. Lehet tagadni, de mindenkiben ott rejtőzik a kukkoló, aki, ha nem kötné gúzsba a társadalmi normák által rá kényszerített flegma tartózkodás, örömmel turkálna mások hétköznapi titkokkal teli szennyeskosarában, és csapná fel mindenféle lelki gubanc nélkül a cakkos szélű, kifakult vagy elmosódó fényképekkel teli családi albumot.

Húsz novellát tartalmaz a Vándorló sírok. Nem, kezdem elölről. Húsz mesét tartalmaz a Vándorló sírok. Felnőttmesét, halálról, ragaszkodásról, alkotásról és alkotókról. Nem szívderítő mesék, legalábbis nem mindegyik. Vannak közöttük lehangolóak (Fa), időutazósak (A festő és a szomszédja), kegyetlenek (Jaufre Rudel), és továbbmesélésre váróak (Szegény Henrik). És vannak egészen groteszkek, a valóságot kifordító, szemberöhögő, erősen disztopikus, nehezen emészthető írások, mint A Nagy Hullakereső Verseny, amelynek mégis a könyv egyik leginkább mellbevágó szentenciáját köszönhetjük: „Akkor vagy, ha hiányzol”.

„Látjátok, ő Pálcika, aki pálcika” – és ez ilyen egyszerű.

Mi köt össze egy magányos amerikai írónőt, egy ellenzéki chilei költőt, egy magyar gyökerekkel rendelkező izraeli régiségkereskedőt, és egy látszólag múlt nélküli (mégis titkokkal teli) angol írónőt? Nos, nem az irodalom szeretete, hanem egy réges-régi íróasztal, tizenkilenc fiókkal, az egyik örökké zárva. Az asztalnak története van, sőt, történetei, mint ahogy mindenkinek annyi története lehet, amennyit akar, vagy amennyire a saját sorsa rákényszeríti.

Nyakunkon a foci EB, ezért gondoltam, érdemes körülnézni, milyen focis (szépirodalmi) könyveket forgathat az, akinek a közvetítés nem elég. A helyzet az, hogy az angolok (mily' meglepő!) nagyon erősek ezen a téren, több listára bukkantam az interneten, ahol különféle lapok és szerkesztők szedik lajstromba kedvenc futballos könyveiket, melyeknek se szeri, se számuk. Persze nekünk, magyaroknak se kell szégyenkeznünk, hiszen a foci elég sok szerzőt megihletett, lehet tehát válogatni.

Az alábbi lista természetesen nem teljes, tessék kommentelni, kiegészíteni! A könyvek között vannak régebbi kiadásúak, és olyan is, ami a mostani könyvhétre jött ki. A sorrend sem tükröz semmiféle preferenciát. Lássuk hát! 

Valahogy úgy képzelem, hogy az Imágóból megismert Mihának, Szanyának és Iljának mesélhettek olyan történeteket gyerekkorukban a szüleik, mint A csodakáposzta vagy A papírállatok címűek Ljudmila Ulickaja második gyerekkönyvében („Történetek gyerekekről és felnőttekről”).

Mit ér egy tengerészkapitány tenger nélkül? Kapásból rávághatnánk, hogy nem sokat, lételemét veszített mellékszereplő lehet így csupán, kétballábas gyaloggalopp, nyugdíjba vonult vén tengeri medve. Máté Angi kapitánya is látszólag elveszetten botorkál a szárazföldön, holott őt aztán senki sem kényszerítette a partra vetődésre – egészen egyszerűen megunta a nagy kékséget.

Ma délután bejelentették, hogy Mellettem elférsz című regényéért Grecsó Krisztián veheti át idén az AEGON Művészeti Díjat. A könyvről még tavaly augusztusban a blog is írt szépeket és jókat, ezt itt találjátok. A díjról pedig bővebben itt.

Fehér Béla négy évig írta a Kossuthkiflit, de ez nem nagyon látszik. Szétesettségnek, töredezettségnek nyoma sincs. Sokkal inkább úgy tűnik, mintha egyetlen delíriumos-mágikus éjszakán vetette volna papírra az 1849 májusában Pozsonyból Debrecenbe tartó kompánia kalandjait. Swappach Amadé és kedvese, Estilla (már ezek a nevek, behalok) – többedmagukkal – egy zöld delizsánszon indulnak útnak, nyomukban pedig, hát, ha nem is szorosan, mindenesetre eléggé elszántan, a két atya, Swappach tanácsos és Vödric cukkerbakker. Utóbbiak egy gyászhintón.

Mi máson.

Gasztrokrimit ígér a fülszöveg, de jobb, ha tisztában van vele az olvasó: igazából nem gyilkolnak meg itten senkit – leszámítva persze azt a pár száz szárnyast, disznót, édes- és sósvízi halat, melyek néminemű trancsírozás után a fazékban kötnek ki. Izgalmakban azonban nincs hiány: az Ede a levesben ugyanis olyan titkoknak, féligazságoknak, legendáknak – vagy, ahogy a társszerzők egyike, Fehér Béla fogalmazta meg volt a könyvbemutatón – szamárságnak járt utána, melyekkel telis tele van a magyar gasztrotörténet.

Vékony, kézbesimuló kötet a Tejmozi, röpke kétszáz oldal, mégis annyira súlyos, úgy érzem, néha földig lóg a könyvet tartó két kezem. Időről időre muszáj megállnom, ilyenkor ténfergek egy kicsit a lakásban, kibámulok az eső verte utcára, keresem az októberi nyarat, tegnap még itt volt, ma azonban már csak a nyúlós-nyálas szürkeség.

A huszadik század Szovjetuniója nem kedvezett az imágóknak, az önálló, tudatos, a döntéseikért és tetteikért felelősséget vállalni képes és akaró egyéneknek. A szovjethatalom rövid távon eltakarította a szabálytalanokat, a másképp gondolkodókat, majd hasonló sebességgel eltávolította a porondról magukat a „takarítókat” is. Az ember időnként jobban járt, ha még a saját szemének sem hitt.

„Most először nem játszik semmit, amióta ismerem. Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek, hanem embernek született, és akinek csak napjai vannak hátra.
Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.”

Tízévesen az ember még nem nagyon feszegeti a határokat (alapesetben addig még van néhány év), nem különösebben keresi az okokat, miérteket, hogyanokat. Tízévesen mi sem nagyon firtattuk, hogy miért nyúznak minket az orosszal, mint ahogy nem különösebben feszegettük azt sem, hogy miért nyüstölnek a szorzás-osztással, vagy miért kell orrvérzésig a tollbamondást gyakorolni. A rendszerváltás azután hamar elsöpörte a kötelező oroszórákat, akárcsak a gondosan válogatott levelezőpajtásokat, a „nyikto nye átszusztvujet”-et vagy a „ki tud többet a Szovjetunióról” versenyeket.

Fogyibirodalom vagyunk, se szeri, se száma a hatékonynak kikiáltott fogyókúrás készítményeknek, poroknak, piruláknak, labdacsoknak. A magyar ember ugyanis mindent bevesz, csak megmozdulnia ne kelljen. És naná, hogy mindig akad olyan is, aki erre alapoz, pénzt, paripát, profitot remélve belőle.