Mintha a nagy rácsodálkozások időszakát élnénk, az emberben legalábbis ilyen érzések motoszkálnak, miközben felfedezzük azt, ami itt kínálgatta magát hosszú évekig, csak hát a nagy örömhöz és felismeréshez (mint annyiszor már) úgy látszik, megint kellett egy lökés, most is kívülről, és naná, hogy most is Németországból.

Kétségtelen, hogy a Csirkejáték 2009-es német kiadásának is köszönhető, hogy az elmúlt években mintha több szó esett volna Rubin Szilárdról, mint előtte évekig. A róla és műveiről folyó diskurzus mindenesetre sűrűbb, intenzívebb, és ebbe a folyamatba, a sok-sok input közé színes mozaikdarabkaként illeszkedik Keresztesi József kötete is.

A szerző (aki az író életművének kutatója, az Aprószentek című posztumusz regényének a szerkesztője) személyesen is találkozhatott Rubinnal, leveleztek, sőt, alkalma nyílt összeveszni is vele. Bár ha pontosak akarunk lenni, akkor alkalma ez utóbbira mégsem nyílt. Hiszen Rubin miután megkapta a műveit elemző Keresztesi-tanulmányt, indoklás nélkül minden kapcsolatot megszakított a szerzővel, aki ezután csak találgatni tudta, mivel sérthette meg az írói önérzetet. 2009-ben azután mégis ő (az író) nyújtott békejobbot. Keresztesi erről a következőket írja: „Kibékültünk, gondoltam, szót se többet róla; hogy pontosan min is vesztünk össze, azzal őszintén szólva, nemigen foglalkoztam”.

Nem lehetett könnyű eset, ez talán ebből a pici afférból is kiviláglik. Magával és a sorsával örök harcban álló, a külvilággal szemben bizalmatlan, a műveit aprólékos műgonddal, mondatról mondatra újraíró szerzővel van dolgunk, akinek művészi kifutása valahol meg-, életműve pedig a kánonon túlrekedt.

Pályáját költőként kezdte, majd egészen fiatalon olyan, a kor elvárásainak megfelelő művek írására adta a fejét, mint az 1953-as megjelenésű Partizánok a szigeten (amely Keresztesi megfogalmazása szerint a „sztálinista ponyvairodalom terméke”), vagy az egyazon család sorsát végigkísérő Földobott kő és Szélvert porták, melyek egyszerre akartak szocreál és lírai érzékenységű műremekek lenni.

Rubint azonban nem az ötvenes években keletkezett művei miatt fedezték fel újra maguknak az irodalmárok és az olvasók. Maga Keresztesi mondja (írja), hogy végigtekintve Rubin „élete során megjelent kötetein, joggal találhatjuk úgy, hogy aki a két kisregényt, a Csirkejátékot és a Római Egyest olvasta, mindent olvasott – a többi könyve legföljebb az irodalomtörténész számára bizonyulhat érdekesnek”.

Mindenesetre az említett két kisregény keletkezés- és fogadtatástörténetében is elmélyedhetünk Keresztesi révén, aki igen alapos eligazítást ad a művek szimbolika- és utalásrendszerében (-hez) is. Külön színfoltját képezik az életműnek a bűnügyi regények; az egyikből még film is készült. A Kártyavárban olyan színészek szerepeltek, mint Latinovits Zoltán, Törőcsik Mari vagy Ruttkai Éva, a bukástól azonban még a ragyogó szereposztás sem tudta megmenteni a filmet.

Emlékezetesek Rubin filmmel kapcsolatos megnyilvánulásai, például amikor bevallja, hogy 1956 októberében Bécsben Pilinszkyvel együtt nézték meg a Haragban a világgal című James Dean-filmet (innen ered szoros barátsága amúgy a költővel), de amikor Keresztesi felkeresi tapolcai otthonában, akkor Almodóvarról és Tarantinóról is beszélgetnek. „Én filmrendezőnek születtem” – avat be egy soha be nem teljesült vágyálomba minket az író, akinek a filmforgatás demokratizálásáról tett megjegyzései (206. oldal) mindenképp nagyon frissnek és előremutatónak hatnak. 

„Ami azt illeti, nem akartam igazán közel kerülni hozzá, megtartottam a három lépés távolságot. Kettőt egyébként is szokásom megtartani, de a hármat az ő esetében helyénvalóbbnak éreztem. Minden kedvessége mellett – amely leginkább, azt gyanítom, régi vágású társasági előzékenységből fakadt – sértődött és gyanakvó ember volt, tele panasszal, keserűséggel és konspirációs teóriákkal.” (Keresztesi József: Rubin Szilárd, Magvető, 2012.)

Sok-sok apró titokba avat be minket Keresztesi, aki időről időre bevallja töredelmesen azt is, ha valamely részletnek, kéziratnak, közlésnek nem akadt a nyomára. Valószínűleg nem rajta múlott. Rubin a pályarajz szerint sok tekintetben rejtőzködő író volt, aki távol tartotta magát az irodalmi szcénától, lobbanékony volt, sértődékeny, és nagyon kevés embert engedett igazán közel magához. Talán ez az oka annak is, hogy a monográfia alapvetően szövegközpontú, és a szerző a művek által próbálja megfejteni a Rubin-titkot.

Keresztesi szerint Rubin nem kitalálta, hanem megtalálta a történeteit, „mégpedig a saját életéből merítve”. Monográfusa inverz módon alkalmazza ugyanezt: a szövegek belsejébe bújva, a lapokat, mondatokat kiteregetve próbál mind közelebb kerülni az alkotóhoz, elég szép sikerrel. És ha már siker. Rubinnak vélhetőleg némi elégtételt jelentett a későn jött elismerés, ám ez sem tudta darabokra zúzni a tapolcai magányába visszahúzódott idős író sértődöttségét és gyanakvását. „Az őt övező csöndet szándékolt mellőzöttségnek tekintette” – írja Keresztesi.

Vajon most mit mondana?

                                                                                                                                  10/8

A könyvért köszönet a Magvetőnek!