Minden szülő legrosszabb rémálma vált valóra azokban a hónapokban Törökszentmiklóson. 1953 októbere és 1954 augusztusa között öt gyereklánynak veszett nyoma a városkában, soha többé nem is kerültek elő. Életük utolsó napjaiban és főképp halálukban – a későbbi nyomozások szerint legalábbis – mégis volt egy közös pont.
A nyomok ugyanis utóbb egyetlen emberhez vezettek, a húszéves Jancsó Piroskához, aki azonban kezdetben mindig kimagyarázta magát, és ügyesen, különösebb erőfeszítés nélkül siklott ki a hatóságok kezei közül. Amikor azonban a testek – már ami maradt belőlük – előkerültek a fiatal nő háza alatti kútból, már nem volt értelme tagadni. Jancsó Piroskát halálra ítélték, és hamar, talán picit túlságosan is sietősen, kivégezték a szolnoki megyei börtön udvarán.
Rubin Szilárd fantáziáját évekig izgatta a bűneset: többször elutazott Törökszentmiklósra, felkutatta a szomszédokat, megkereste a lányok szüleit, beszélt a börtönőrökkel. Az Aprószentek azonban mégsem egy hosszúra nyúlt, életszagú riportázs. Pontosabban nem csak az. Ebben a műben ugyanis benne van Rubin minden kétsége, szorongása és kínja, amit csak alátámaszt, erősít a narrátor szaggatott előadásmódja.
Mert nyakig benne van ő is, ezt kár tagadni. Rubin elbeszélőjét látatlanul is bűvkörébe vonta Jancsó Piroska, akinek „finom, elkínzott” arca első szerelme bérmálási képére emlékezteti. „Húsvét volt, és láttam magam, amint virággal, édességgel meg könyvekkel toppanok be; (…) azért jöttem, hogy feleségül vegyem és elvigyem onnan.” Rubin így részese lett saját történetének, az elbeszélő és az elbeszélt is egyben.
Kutatómunkája során a szerző sok eladdig ismeretlen részletet tisztáz, vagy éppenséggel feltár (például beszámol arról, hogy hogyan alkalmaztak „élő csalit” a rendőrök a törökszentmiklósi piacon, hogy hogyan emelték ki a holttesteket a kútból, vagy hogy kivel tették egy cellába Piroskát); dialógustöredékekből, saját impresszióiból, a régmúlt emlékeinek felelevenítésével próbál teljesebb képet rajzolni, a miértekre a választ azonban ő sem tudja. Csak sejteti azt, amire az adott politikai helyzetben még csak célozgatni is életveszélyes lett volna, jelesül, hogy a gyilkosságokban – felbujtóként vagy elkövetőként – a környéken állomásozó szovjet katonák is érintettek lehettek. Bizonyítani azonban nem tudta.
„Attól kezdve nem bíztunk benne, hogy Kati előkerül, oszt’ se én, se az uram nem mentünk többé a tájukra sem. Akadt szülő, aki talán ennyit se próbálkozott, jobbnak látta, ha lapít, szájkosarat húz, nehogy ő is bajba kerüljön.” (Rubin Szilárd: Aprószentek, Magvető, 2012.)
Vágyott rá mindig, hogy a szovjet levéltárakban kutatva még kiegészíthesse a kéziratot, erre azonban már sosem került sor. A kötet végső szerkesztése is Keresztes Józsefre várt, az író ugyanis bár évekig küzdött, birkózott vele, befejezni már nem tudta a művet. A szöveg legyőzte volna Rubin Szilárdot? Bárhogy is válaszolnánk erre a kérdésre, egyik sem lenne igaz. Narrátora révén ugyanis sikerrel ránt vissza minket az ötvenes évek nyomasztó mindennapjaiba, ahol hat elemit végzett rendőrök erednek a bűn nyomába, a földeken gyapotot termesztenek, és ahol akad olyan apáca, aki „betegségét” a front átvonulásakor kapja (a dekódoláshoz lásd Kováts Judit Megtagadva című regényét).
A száraz, koppanós tények keverednek itt a szerző filozofikus, lírai, sokszor önmarcangoló soraival.
A történeten ugyanis érződik, hogy írója mindvégig küzd, nem csak a szöveggel, hanem saját magával is. Az Aprószentek – főként a kézirat utóéletének ismeretében – pedig legalább annyira szól Rubin harcáról, mint a törökszentmiklósi lányok tragédiájáról. Nem tud, és talán nem is akar távolságot tartani, ahhoz már túlságosan magába szippantotta a bűneset. Kicsit talán a rögeszméjévé is vált.
Keresztes József szerint Rubin „nem riportkönyvet, hanem regényt akart írni”. Valójában egyiket sem sikerült. Tényregényként befejezni nem tudta, hiszen hiába fordult magához Kádár Jánoshoz, a tárgyalási jegyzőkönyvbe és a nyomozás zárolt aktájába nem pillanthatott bele. Sok részlet éppen ezért homályban maradt. Rubin dönthetett volna úgy is, hogy a fehér foltokat ő maga tölti ki, valamiért azonban mintha ódzkodott volna attól, hogy egyfajta fikciós lekerekítéssel tegyen pontot a történet végére. Egyszerűen nem tudott szabadulni ettől a történettől. És talán nem is akart úgy igazán.
A szerző ugyanakkor láthatólag tisztában volt a feladat nehézségével, ha tetszik, teljesíthetetlenségével, ez utóbbiról vallanak önreflexív sorai is:
„Sejtettem, hogy történetét éppoly nehéz megírni, mint egy szentét. Olyan, mintha toll és papír helyett vesszővel kellene regényt róni a fába. Egy mondat. Még egy mondat. De száz meg ezer? Mégis azok lettek volna ennek a könyvnek a hiteles mondatai. Nem ilyenekből áll, s ezért olyan, mint a szagosított levélpapíron közölt halálhír.”
10/7
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
A gyilkosságsorozatról Legát Tibor írt idén tavasszal egy cikksorozatot, melyet itt és itt és itt lehet olvasni.
Utolsó kommentek