Hát, mit mondjak? Új kedvencem van.

Az úgy kezdődött, hogy egy ideje már úton-útfélen a Csabai-könyvbe botlottam. Nem szó szerint, de valahol valaki mindig hozsannázott róla. Nem lehetett nem figyelni rá. Azután jó három év késéssel jutott el hozzám is Szindbád, ami csak azért jó, mert majd egyből kezembe is vehetem a folytatást (ez lesz a Szindbád Szibériában).

Addig is azonban itt van az első kötet, benne tizennégy hosszabb-rövidebb novellával, melyek együtt mégis nagyon szép ívet adnak ki. Míg ugyanis (a három testvér háza) című írásban Szindbád még zöldfülű kezdő, aki sikeresen old meg egy lopási ügynek induló, majd gyilkossági kísérletbe fulladó esetet, az utolsóban, ez a (fényképek) című, már sokat látott és tapasztalt felügyelőként figyeli a szovjetek bevonulását.

És bár a fülszöveg szerint ez a Szindbád nem az a Szindbád, hiszen gyerekkora okán hősünket szorosabb kapocs fűzi az Ezeregyéjszakához, mint Krúdy hőséhez, a történetek időtlensége, valamiféle kegyelmi állapot (nyárligeti idill?) érződik a novellák mindegyikén, még akkor is, ha a detektív gyakran több éves vagy évtizedes bűnesetek nyomát igyekszik felkutatni.

Pedig ez a világ korántsem tökéletes, ugyanakkor a kisvárosi tabló felfestése időnként legalább annyira izgalmas (ha nem izgalmasabb), mint maga a nyomozás. A legszebb példája ennek talán a korzó leírása a (privát ügyek) című 11. fejezetben, amely amellett, hogy plasztikus képet nyújt a városban sétálgató, tereferélő, kávézgató polgárlányokról, hivatalnokokról, iparosokról és munkásokról, pontosan behatárolja a helyi közösségben betöltött helyüket és szerepüket is:

„A sarki csemege és az árkádsor között két kávémérés. Közelebb a Pannónia (alias zsidókávéház), távolabb az Erzsébet (alias kisdzsentri, mert a valódi, nagy dzsentritanya mégiscsak a Korona). Nyárligeten a nyílt faji zavargás nincs divatban. Kirakatbetörést, heccplakátozást az emberek nem ismernek. A város hivatalnok-katonatiszti és iparos-kereskedő elitje közötti viszony azon mérhető le, mennyire különülnek el kávézás közben.”

A (privát ügyek) már csak azért is figyelemre méltó, mert az átlagosnál nagyobb betekintést enged Szindbád magánéletébe, melyet amúgy főleg egy-egy kósza emlékfoszlányból, vagy egy-egy megsárgult fotográfia feletti merengésből ismerünk. Igazán sokat a bagdadi gyerekkorról tudunk: apja, Schiffer doktor ugyanis évekig dolgozott Keleten, a színek-illatok-ízek pedig sok-sok év után is kísértik még a detektívet.

„Szindbád leült, hátradőlt, s az emberi lét legértelmesebb tevékenységét kezdte folytatni: élvezte, hogy van.” (Csabai László: Szindbád, a detektív, Magvető, 2010.)

Pedig a két világ (Nyárliget és Bagdad) nem is állhatna távolabb egymástól, bár a kezdőmondat („Bagdadban is olyanok a népek, mint Nyárligeten, azok mindenütt hasonlók… Tényleg hasonlók…?”) ezt cáfolni látszik. Ez a szokatlan szimbiózis mégsem zavaró, hiszen Szindbád személyén keresztül ez a két egymástól távoli univerzum szépen egymásba simul. Akárcsak a történelem lokális lecsapódásai, ahogy a sorsfordító nagy események belekavarnak a nyárligetiek életébe, ehhez hozzájönnek még a helyi pletykák, fúrások, liezonok, rivalizálások – mindezt olyan kerek egésszé gyúrta Csabai, hogy öröm volt olvasni.

Jó, hogy itt a folytatás.
                                                                                                                                          10/10

A könyvért köszönet a Magvetőnek!