A nagy klasszikusokról mindenkinek van kialakult véleménye, vagy saját, vagy olyan, amelyet mások módszeresen a fejébe sulykoltak. A százszor kielemzett Száll a kakukk…-ról nyilván nehéz újat mondani, a magam részéről nem is törekszem erre, mégis érdemes talán egy pillantást vetni arra, mitől olyan nagy szám ez a könyv. Már ha az.
Éppen ötven éve, hogy az Egyesült Államokban megjelent Ken Kesey könyve, amely egyből a csúcsra röpítette íróját. 1962 több szempontból is emlékezetes év volt. Ez volt az az év például, amikor a kubai rakétaválság miatt kis híján újabb fegyveres konfliktusba sodródott a világ, és ez volt az az év, amikor Marilyn Monroe-t holtan találták a szobájában, Gregory Peck főszereplésével bemutatták a Ne bántsátok a feketerigót! című filmet (Oscart is kapott érte), John Steinbeck pedig megkapta az irodalmi Nobelt.
Egy fiatalembernek pedig könyve jelent meg. Az első. Ez a fiatalember (nevezzük Ken Keseynek) még a hatvanas évek elején – hogy némi pénzt szerezzen – önkéntesnek állt, és egy kormányprogram keretében lényegében drogozásra adta a fejét. A Project MKULTRA égisze alatt ugyanis azt vizsgálták az orvosok, hogy az alanyok hogyan reagálnak a különböző pszichoaktív szerekre, mint az LSD, a meszkalin vagy a kokain. Ken Kesey pedig nem nagyon mondott nemet, és ez a döntése azután az egész életére óriási hatással volt. Később amúgy betegfelvigyázó lett ugyanabban a kórházban, és amit itt látott és hallott, később kiváló matériának bizonyult. A „kakukk” ekkor kezdte el bontogatni szárnyait…
A regény története nagyon röviden összefoglalható. A pszichiátriára egy szép napon új páciens érkezik. A nagyszájú, az életet a falakon túl nagykanállal habzsoló, örökké a nyerésen agyaló McMurphy kisebb palotaforradalmat indít el az osztályon. A terápiás beszélgetéseket szabotálja, boldog-boldogtalannal fogadásokat köt, verekedésbe keveredik, nőket és alkoholt csempész be a kórházba, felrázva ezzel a Hevenyeket, „akikhez még mindenféle reményeket fűznek az orvosok”. Nem nagyon tetszik ez azonban a pszichiátria életét vaskézzel irányító és a betegeket ügyesen manipuláló – adott esetben megfélemlítő – Főnéninek, akinek az akarata előtt nem hogy a betegek, de még az orvosok is meghajolnak. Szabályos állóháború alakul ki kettejük között, amelyből sértetlenül senki sem tud kiszállni.
„A fal mellett élünk meg mi is. Persze a végén mindig mi húzzuk a rövidebbet. Mindig. A Főnéni legyőzhetetlen, és mivel az idő is neki dolgozik, a végén mindenkit két vállra fektet. Ezért van aztán, hogy a kórházban ekkora nagy tekintélyt élvez. Vasmarokkal szorítja a remegő kis farkincánkat…” (Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, Európa Könyvkiadó, 2012.)
Az eseményeket Bromden, a nagydarab indián szemszögéből ismerjük meg, akit a fekete ápolók kedvükre csicskáztathatnak az osztályon. A magát süketnémának tettető Serteperte Főnöknek szabad bejárása van szinte mindenhova, és épp elég hosszú időt töltött már a kórház falai között, hogy jól ismerje a viszonyokat. Egyes szám első személyű narrációja még inkább behúz a történetbe, alakja és szubjektív beszámolója miatt azonban nyomasztó éjszakai hallucinációinak és üldözési mániából eredő képzelgéseinek is – óhatatlanul – a szem- és fültanúi leszünk. Igazi megbízhatatlan narrátora ő a regénynek, melynek egyes pontjain nehéz is eldönteni, hogy ki az őrült, és valójában ki az ép közülük.
Alapvetően nem gondolom, hogy ez a könyv a női-férfi szembenállásról szólna, bár az amerikai irodalomban hagyománya van a férfiúi lélek szabad szárnyalását korlátozó nők hasonló ábrázolásának, elég csak Washington Irving Rip Van Winkle-jére gondolni. Ráadásul Harding is azt mondja a regény elején, hogy „Matriarchátus áldozatai vagyunk itt mindahányan, barátom, s az orvos éppoly tehetetlenül sínyli, akárcsak mi.”
Nekem azonban a Száll a kakukk… sokkal inkább szól a kiszolgáltatottságról, a pozícióból eredő hatalombirtoklásról és a hatalommal való visszaélésről. Aki akarja, felfoghatja allegorikus műként is, de ha szimplán csak a történet szintjén nézzük, az emberi méltóság megőrzése és visszaállítása akkor is fontos univerzális üzenete a könyvnek, még ha megírása idején Ken Kesey tudatosan talán nem törekedett arra, hogy bármit is üzenjen vele olvasóinak.
10/9
Utolsó kommentek