Gerincre vágva

Ahhoz képest, hogy már elmúlt ötven, Nicolas még mindig nagyon jól tartja magát. És ha még csak tartaná magát, de jön-megy, bunyózik, meg haverkodik, halálba idegesíti a tanító nénit meg a felügyelő tanárt, vendégségbe megy meg nyaralni, és persze dumál, dumál, dumál, hiszen ezért imádja mindenki 9 és 99 között.

Joga van-e egy leszbikus párnak ahhoz, hogy sajátjaként nevelje fel az egyikük exférjével közös embriókból majdan beültetendő, kihordandó és így megszülető (de amúgy más családnak szánt) gyermeket?

Aha...

De akkor talán kezdjük az elején.

Történetünk szerint nagyjából hat év telt el azóta, hogy Szállási Titusz búcsút intett Saint-Germain grófjának, a zsurnalisztát jó vagy rossz sorsa pedig ezúttal Erdélybe veti, hogy Az Est olvasóit tudósítsa a román betörésről. Hogy, hogy nem, közben rejtélyes halálesetek történnek a környéken, melyek kísértetiesen emlékeztetik hősünket egy korábbi gyilkosságsorozatra.

Annyira, de annyira vacak idő van, ami, ha másra nem is jó, arra mindenképp, hogy egy jó könyvet vegyünk a kezünkbe. Hogy az alábbi három könyv mennyire felel meg ennek a kritériumnak, arra én is igazán kíváncsi vagyok/leszek. Elsőként is itt van Benedek Szabolcs Vérgróf-trilógiájának második része, A vérgrófnő. Az első részből megismert Szállási Titusz útja ezúttal Erdélybe vezet, ahol, mondani se kell, különös gyilkosságok történnek. A kettes számú versenyző ezúttal Jodi Picoult Gyere haza című kötete, amely, ha jól veszem ki a fülszövegből, az anyaság és a női szerelem témakörét járja körül, no, majd meglátjuk. És hát a harmadik, igen, az örök kedvenc, szívem csücske, gyerekkorom egyik legemlékezetesebb olvasmánya (ezt még tudnám folytatni egy darabig, de megkíméllek titeket a további ömlengéstől), tehát itt van A kis Nicolas, a francia kisfiú, akinek kalandjait most kiadták egyben (5 in 1). Kíváncsi vagyok, hogy ennyi idő után mennyire ülnek a történetek, de nagyon nem aggódom, mert valamiért úgy érzem, hogy jó lesz ez nagyon.

Sok évtizedes tabut döntöget szeptemberben megjelent könyvében Kováts Judit. Arról ugyanis, hogy a második világháború utolsó éveiben a bevonuló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar lányokat-asszonyokat, sokáig nem lehetett beszélni. Amikor pedig már lehetett, nem nagyon volt, aki elmondja, és nem is lett volna kinek elmondani a szörnyűségeket. Miként a Megtagadva hősnője, Somlyói Anna fogalmaz:

Ezerkilencszázhatvanban jelent meg először franciául A virradat ígérete, ezerkilencszázhetvenben filmet forgattak belőle, ezerkilencszáznyolcvanban Romain Gary önkezével vetett véget az életének. Az előzmények ismeretében fura, már-már megbocsáthatatlan befejezés. Mindenesetre most, ötvenkét évvel az eredeti megjelenést követően magyarul is olvasható a litván származású, de minden ízében francia szerző önéletrajzi ihletésű regénye.

„… mert nem vagyunk állatok” – hangzik el többször Csányi Vilmos Ironikus etológiájában. Biztos? A neves tudós eszmefuttatásaiból számomra ugyanis éppen az jön le, hogy a humanoid lények – társas és egyéni döntéseiket tekintve – bizony sokszor mintha még nem váltak volna le teljesen az állatvilágról.

Látatlanban megmondom, hogy a következő három könyvvel elég nagy ívet fogunk leírni. Kezdésnek itt van Csányi Vilmos Ironikus etológiája, amely ígérete szerint humorral, és mint a cím is mutatja, nagy adag iróniával próbálja meg bemutatni, hogy időről időre (vagy mindig?) miért is vagyunk olyan furák mi, emberek. Azután jön egy nagyobb tónusváltás, mert érkezik Romain Gary A virradat ígérete című regénye. Helyettem pedig beszéljen itt a fülszöveg: „Ebben a legkevésbé sem szokványos (mert a puszta tényekhez csak hézagosan ragaszkodó) életrajzban, Romain Gary élete első negyven évéről számol be, arról, hogy végül sikerült valóra váltania anyja álmait, hitt a hitében, és összehozta az író-repülő-diplomata hármas karriert, így próbálva meghálálni az anyai szeretetnek azt a hallatlan özönét és áldását, amely végigkísérte ifjúkorát.” Harmadikként pedig ugyancsak egy friss megjelenés, Kováts Judit Megtagadva című könyve, amely a háború pokláról mesél egy fiatal lány szemszögéből.

Ezerkilencszázötvenhatban járunk. Stevens, a komornyik nagy vállalkozásra készül: hosszú-hosszú évek óta először útra kel, hogy az ország másik végében meglátogassa kedves ismerősét, egykori kollégáját, az azóta Mrs. Bennként ismert Miss Kentont. Hivatalosan természetesen munkaügyben szeretne beszélni vele, abban bízva, hogy a nő megromlott házasságát feladva visszatér Darlington Hallba. Ha vannak is egyéb (személyes jellegű) reményei, azokat még maga előtt is titokban tartja.

Lehet tagadni, de mindenkiben ott lakozik a társadalmi voyeur, aki nem csukja be a szemét, ha csak egyszer is alkalma nyílik bepillantani, hogyan él a másik, és aki ég a vágytól, hogy megtudja, mit csinál ő, ha lehull róla a külvilágnak szánt póz, ha becsukja maga mögött az ajtót és lefolyik arcáról a szomszédoknak szánt mosoly. Lehet tagadni, de mindenkiben ott rejtőzik a kukkoló, aki, ha nem kötné gúzsba a társadalmi normák által rá kényszerített flegma tartózkodás, örömmel turkálna mások hétköznapi titkokkal teli szennyeskosarában, és csapná fel mindenféle lelki gubanc nélkül a cakkos szélű, kifakult vagy elmosódó fényképekkel teli családi albumot.

Tegye fel a kezét, ki volt már úgy vele, hogy egy jól sikerült nyaralás után azt kívánta, bárcsak maradhatna még, hiszen akár az egész életét le tudná élni azon a csodálatos helyen?! Na, ugye?

Nincs ez nagyon másként a Vis szigetére látogatókkal sem, akik amint a lábukat a partra teszik, szent meggyőződéssel állítják, hogy csakis erre a vad, nomád életre vágytak, távol a civilizáció összes vívmányától, mostantól csak azzal élnek, amit a természet kínál nekik, és alig várják, hogy

„… végre élvezhessék azt a robinsoni békét, a természetet és a magányt, amelyben végre egyszer az életben csak magukkal törődhetnek”.

Azt, hogy két nap után sírva nyüszítenek az internetért és a meleg vízért, fedje jótékony homály.

Több mint tíz éve olvastam először Az Apró Dolgok Istene című könyvet. Ha erre a regényre gondolok, az első, ami az eszembe jut, az a hangulat, amely rögtön az első oldalakon beszippant. Egy boldogtalan, szétszakított, elfojtott indulatokkal és szenvedélyekkel küzdő család életébe nyerünk bepillantást, ahol – mint rögtön az elején megtudjuk – mindenki vétkes valamiben:

„Mindannyian megszegték a szabályokat. Mindannyian tiltott területre tévedtek. Mindannyian megmásították azokat a törvényeket, melyek előírták, kit kell szeretni és hogyan. És mennyire.”

Széles lesz a merítés ez alkalommal: rögtön ugyanis az egyik régi kedvencemmel indítunk. Ez nem más, mint Arundhati Roytól Az Apró Dolgok Istene, amelyért 1998-ban elnyerte a Booker-díjat, de hát nem ezért imádjuk, imádom. Kettes számú versenyzőnk a „friss és forró” kategória nagy esélyese. A horvát Senko Karuza (csak én gondolom, hogy kicsit japán hangzású a neve?) Szigetlakók című könyvében „a robinsoni lét boldogságáról és küzdelmeiről” vall, ráadásul a fülszöveg szerint még a szerző legkedvesebb dalmát ételeivel is megismerkedhetünk. Harmadikként pedig jöjjön Bán Zsófia elbeszéléskötete, az Amikor még csak az állatok éltek.

Húsz novellát tartalmaz a Vándorló sírok. Nem, kezdem elölről. Húsz mesét tartalmaz a Vándorló sírok. Felnőttmesét, halálról, ragaszkodásról, alkotásról és alkotókról. Nem szívderítő mesék, legalábbis nem mindegyik. Vannak közöttük lehangolóak (Fa), időutazósak (A festő és a szomszédja), kegyetlenek (Jaufre Rudel), és továbbmesélésre váróak (Szegény Henrik). És vannak egészen groteszkek, a valóságot kifordító, szemberöhögő, erősen disztopikus, nehezen emészthető írások, mint A Nagy Hullakereső Verseny, amelynek mégis a könyv egyik leginkább mellbevágó szentenciáját köszönhetjük: „Akkor vagy, ha hiányzol”.

A csajirodalom (leánykori nevén chicklit) meg én, hát, mondjuk ki, nem vagyunk túl jóban. Nem titkolom, hogy nehezen találja meg a szívemhez vezető utat az a könyv, ahol még a szemetet is talpig Pradában viszik le a heti műkörmösre valót általában HR-esként, de minimum egy csillogó divatmagazin szerkesztőiként megkereső lányok, akik azután párkapcsolati és egyéb mizériájuk elől rendszerint egy kellően egzotikus helyen keresik a kikapcsolódást, és (naná, hogy) a szerelmet.

A nagy klasszikusokról mindenkinek van kialakult véleménye, vagy saját, vagy olyan, amelyet mások módszeresen a fejébe sulykoltak. A százszor kielemzett Száll a kakukk…-ról nyilván nehéz újat mondani, a magam részéről nem is törekszem erre, mégis érdemes talán egy pillantást vetni arra, mitől olyan nagy szám ez a könyv. Már ha az.

Klasszikusok és újak, habkönnyűek és súlyosak, az új merítésben van ilyen is meg olyan is. Kezdetnek itt van például Ken Kesey éppen félévszázados regénye, a Száll a kakukk fészkére, melyet idén az Európa adott ki ismét, és amely Baranyai (b) Andrásnak köszönhetően kapott egy szemet gyönyörködtető új „ruhát”. Azután egy igazi csajos könyv jön, az Ebéd Párizsban. Ez egy Franciaországban élő amerikai újságírónő, Elizabeth Bard regénye szerelemről és sok-sok kajáról. Végül Darvasi László új novelláskötete, a Vándorló sírok kerül terítékre.

„Akit őrültekházában ápolnak, az legalább valaki.
De én őrültekházán kivüli őrültekházának ápoltja vagyok.
Hideg bolond,
őrült, aki tisztán lát,
aki mindentől idegen és mindenkivel azonos:
ébren alva olyan álmot álmodom, amely őrület,
mert nem álom.
Ilyen vagyok...”

Ezek Fernando Pessoa sorai, de ezzel az erővel írhatta volna akár Lili is, Finy Petra „madárasszonya”, akinek sorsát, múltját, szeretteihez és ellenségeihez való viszonyát kutatja sok évvel a halála után a lánya, Lea.

Néhány angol azt tartja az írekről, hogy ők (mármint az angolok) adták nekik a nyelvet, viszont az írek voltak azok, akik megtanították az angolokat arra, hogyan is kell használni azt – írta még 2005-ben a Daily Telegraph, amely ezzel a kijelentéssel olyan illusztris társaságba sorolta John Banville-t, amely tagjai között tudhatja Oscar Wilde-ot, G. B. Shaw-t, James Joyce-t vagy éppen Samuel Beckettet.

Pszichológiai thrillerként kategorizálta A láthatatlanokat a regényről szóló egyik kritika, és hajlok arra, hogy akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha maradunk ennél a címkénél. Clara Sánchez ugyanis, miközben szereplőit azért többször is életveszélybe sodorja, nem egyszer inkább a belső feszültségre, az egymást kergető, kimondatlan gondolatokra és a régmúlt emlékeire fókuszál.

Augusztus 20-án elindult a Goldenblog-szavazás, melyen az éppen egyéves Gerincre vágva blog is megméretteti magát, mégpedig a kult-szórakozás kategóriában. Egészen szeptember 6-ig, éjfélig lehet szavazni a kedvenc blogokra.

Minden kategóriában – kivéve az Egyéb kategóriát – két (egy szakmai és egy közönségzsűri) nyertest hirdetnek a szervezők. Mindenki szavazhat minden kategóriában, viszont szavazni csak Facebook-belépéssel lehet. Fontos, hogy kategóriánként csak egy szavazatot adhattok le. Tehát a szavazás során összesen kilencszer szavazhattok: mind a 9 kategóriában egy-egy blogot.

A legtöbb mobilról küldött szavazatot begyűjtő blog mobil különdíjban részesül. A mobil szavazás során az összes nevezett blogból egyre szavazhattok, kategóriáktól függetlenül. Így az abszolút kedvenceteket részesíthetitek előnyben. A mobilról és a weboldalon keresztül történő szavazás egymástól független, szavazz a szájton és mobilról is!

A nyerteseket szeptember 7-én hirdetik ki a szervezők.

Ha tetszik a Gerincre vágva blog, szavazz rá!

Éppen egy éve jelent meg az első bejegyzés a blogon. Azóta több mint hetven könyvről készült poszt, és a kötetek többségét igazán szerettem. Az indulás óta több mint 11 ezer letöltést regisztrált a rendszer, ami nem tudom eldönteni, sok-e avagy kevés – időarányos összehasonlításban más blogoknál biztosan van, ahol sokkal nagyobb szám jön ki, máshol pedig sokkal kevesebb.

Ez azonban egy rétegblog, amely szinte kizárólag könyvrecenziókat jelentet meg. Nincs szó benne politikáról, celebválásokról, és általában nem szerepelnek benne kattintásgeneráló hívószavak sem. De talán nem is baj.

A keresőkifejezések között azonban időnként vannak egészen érdekesek is, bár a legtöbben még mindig a könyvcímek alapján keresgélnek, keresgéltetek. A legutóbbi napokban a legtöbb olvasó A szürke ötven árnyalatára volt kíváncsi (egy időben azonban Pallavicini Zita könyve volt a keresések között a favorit). Ebből is látszik, hogy a marketing erejével a recenzens néha mennyire tehetetlen…

A blog azonban nem áll le, holnap kezdődik a Goldenblog-szavazás, a Gerincre vágva a jelöltek között lesz! Ha szerettétek ezt az elmúlt egy évet, szavazzatok, én pedig azt ígérem, hogy a következő hónapokban is szorgosan gerincre fogom vágni a könyveket, beléjük szagolok, kiragadom a legjobb részeket, a jókat egekbe emelem, a rosszakkal kíméletlenül leszámolok.

A jelmondat a régi: egyet nem érteni szabad.

A fotó innen van.

Íme, az utolsó nyári adag: elsőként is egy spanyol írónő, Clara Sánchez regénye, A láthatatlanok, amely a fülszöveg ígérete szerint „lebilincselő rémtörténet” lesz „némi mágikus realizmussal fűszerezve”. Azután jön John Banville-től A tenger, melyért az ír származású szerző 2005-ben megkapta a Man Booker-díjat. Egyáltalán nem utolsósorban pedig érkezik egy magyar szerző, az eddig főként gyerekkönyveiről ismert Finy Petra első felnőtteknek szóló regénye, a Madárasszony.

Szerelmet, kalandot, boszorkányságot és alkímiát ígért az elsőkötetes Trux Béla A templomos lovag című regényének fülszövege. A közhelyes hívószavakon túl szerencsére azonban sokkal, de sokkal több van ebben a könyvben.

Próbáltam utánanézni, eddig összesen hány kiadásban jelent meg Tandori Dezső medvés könyve (talán három-négyben), az azonban biztos, hogy legutóbb a Pagony adta ki, mégpedig Agócs Írisz rajzaival.