„Akit őrültekházában ápolnak, az legalább valaki.
De én őrültekházán kivüli őrültekházának ápoltja vagyok.
Hideg bolond,
őrült, aki tisztán lát,
aki mindentől idegen és mindenkivel azonos:
ébren alva olyan álmot álmodom, amely őrület,
mert nem álom.
Ilyen vagyok...”
Ezek Fernando Pessoa sorai, de ezzel az erővel írhatta volna akár Lili is, Finy Petra „madárasszonya”, akinek sorsát, múltját, szeretteihez és ellenségeihez való viszonyát kutatja sok évvel a halála után a lánya, Lea.
Sok pici, töredékes történetből áll össze a kép, egy anyátlan anyáé, aki sokkal jobban szerette a madarakat, mint saját embertársait. A társadalmi és családi elvárásoknak megfelelni nem bíró (nem akaró?), súlyos depresszióval küszködő asszony, aki már többször is kísérletet tett arra, hogy véget vessen az életének, egy álomvilágban él.
Szabadságvágya olyan nagy, hogy szárnyait sem gyerek, sem férj, sem szerető nem kötheti gúzsba. Szeretetét csak ideig-óráig élvezhetik az emberek, hiszen minden figyelmével, minden rebbenő mozdulatával a madarakra koncentrál, még úgy is, ha ezzel másokat (adott esetben a csecsemő lányát, lásd a Vándorpatkány című fejezetet) veszélybe sodorhat.
Együttérzést nem, szánalmat inkább ébreszt ez az asszony, akinek betegségén hiába próbálnak is segíteni a családtagok. Húsz évvel a nő öngyilkossága után a súlyos párkapcsolati és meddőségi problémákkal küzdő lánya éppen őket – az apát, a nagyapát, a nagybácsit, a barátnőt, a szívtelen nagymamát – keresi fel, meséljék el, milyen volt az a Lili, akit ők ismertek. Az anyához pedig a madarakon, virágokon, rovarokon keresztül vezet az út, rájuk asszociálva bomlik ki egy-egy jellemző történet vagy emlékfoszlány.
A Madárasszony sok-sok gyerekkönyv után Finy Petra első felnőtteknek szóló regénye. A gyerekkönyv-szerzői véna imitt-amott itt is kitüremkedik, utat tör magának, és leginkább talán Leó suta szóvicceiben („Több szónak is begy a vége”) érhető tetten.
Mindenesetre, ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor talán azt mondanám, hogy kicsit egyenetlen. A sok kis történetmorzsa túlságosan széttöredezi a narrációt, amely nálam igazából az utolsó előtti nagy szekcióban, Rill Sára emlékeiben éri el a csúcspontját: a zenével gyógyító nagymama, aki „gyilkosan tudott gyűlölni”, az egyik legelevenebb, leginkább eltalált karakter az összes közül.
„A borsó vörös virágjának a génje dominánsan öröklődik, a fehér virág génje recesszíven, jut eszembe a bölcső alakú borsóhéjakról. Vajon a depresszió fehér virág vagy piros?” (Finy Petra: Madárasszony, Libri Kiadó, 2012.)
Amiket annyira nem szerettem, azok az időnként túltengő és időnként nagyon is erőltetett hasonlatok voltak („Néha édesen olajos volt a hangja, mint a hárslevelűnek, néha meg kiabált, és karcolt a nyelvével, mint a beaujolais.”), mindezekért azonban kárpótoltak az olyan csodaszép mondatok, mint hogy „Tele volt álmokkal a teste, mese nőtt a bőre alatt is.”. Meg hogy: „Ott maradok a kis kerti asztalnál a diófa alatt. A diófalevelek között becsorog a fény, mint egy nagy lukú szitán. Hagyom, hadd fröcskölje össze kezemet a nap.”
Még valamit hiányoltam, néhány képet vagy grafikát erről a sok-sok madárról… De azután rámentem Finy Petra blogjára, és megkaptam ezeket is… Áá, jól van ez.
Ui.: A „kommunista kettyintő kulipintyón” percekig röhögtem.
10/6
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Utolsó kommentek