Történetünk szerint nagyjából hat év telt el azóta, hogy Szállási Titusz búcsút intett Saint-Germain grófjának, a zsurnalisztát jó vagy rossz sorsa pedig ezúttal Erdélybe veti, hogy Az Est olvasóit tudósítsa a román betörésről. Hogy, hogy nem, közben rejtélyes halálesetek történnek a környéken, melyek kísértetiesen emlékeztetik hősünket egy korábbi gyilkosságsorozatra.

Ezúttal ráadásul nem is akárkinek kell a nyomára bukkannia, mint a vámpírok doyenjének, magának a hírhedt Drakulának, de hogy Titusz ne vérezzen el rögtön az első megmozdulásakor, a sors (és a kegyes regényíró) egy rettenthetetlen vámpírvadászt is kirendel mellé, a rejtélyes és vonzó Ágnes személyében.

Ketten vágnak hát neki a nagy vámpírkalandnak, megakadályozandó, hogy kincses Kolozsvár és környéke Zombiföldévé alakuljon. Közben persze felbukkan a rég nem látott (ám az első részből nagyon is ismerős) Tarnóczay Etelka is, Titusz hajdani szívszerelme, aki – hát, mondjuk így, romantikus okokból – Pestről ideiglenesen ugyancsak Kolozsvárra tette át a székhelyét.

Hosszan-hosszan (nekem néha kicsit túlságosan is hosszan) lihegünk tehát a vámpírvadászok nyomában, gyakran a horrorsztorikból már jól ismert díszletek között: van itt elhagyatott várkastély, mindent ellepő köd, és persze éjszakai temető is. Ez utóbbi, pontosabban az itt játszódó jelenet ugyanakkor az egyik csúcspontja az egész sztorinak, plasztikus, izgalmas, kényelmesen lehet borzongani.

„Szállási Tituszban kezdett lábra állni az a meggyőződés, hogy le fogják tartóztatni őket sírgyalázásért. És a logika és a tudományos szemléletmód szabályai szerint teljes joggal. Ki hinné el nekik, hogy most nem hullát rabolnak, hanem éppenséggel Kolozsvárt igyekeznek megszabadítani a vámpíroktól?” (Benedek Szabolcs: A vérgrófnő, Libri Kiadó, 2012.)

Benedek Szabolcs egyébként bevallottan merít Bram Stoker klasszikusából: nem csak, hogy többször utal a szerzőre és művére a szövegben, de egy helyütt kimondottan jelzi is, hogy a leírásban a Drakula című regényből vett át mondatokat. Ez számomra végtelenül szimpatikus volt, főleg, mert más szerzők közül nem sokan teszik ezt meg.

A vámpírszál egyébként egyre erősebb a regényben: míg az első részben csak a már emlegetett Saint-Germain borzolta a pestiek idegeit, addig itt már egy kisebb légiónyi vérszívó bukkan fel. De nem csak ők tetszeleghetnek a nagy visszatérő szerepében, itt van például Molnár Ferenc, aki – mit ad isten – ugyancsak vámpírtámadás áldozata lesz, és akinek az előző részhez képest most sokkal izmosabb szerep jutott.

A legjobban azok a részek tetszettek, amikor Benedek Szabolcs a korabeli város krónikásának csap fel. Amíg olyan mondatokat kapunk tőle, mint hogy

„Budapestnek semmi máshoz nem hasonlítható szaga, avagy talán inkább illata van, amibe a szűk utcákon, a köztük megbúvó tenyérnyi kis tereken, az árnyas ligeteken, a sötét kapualjakon és lépcsőházakon, valamint a mindig nyitott ajtajú konyhákon és a házak keramitos udvarain kívül az itt lakók is beleteszik, belelehelik az örömüket, bánatukat, félelmüket, kétségeiket és vágyaikat.”,

addig én nagyon sok mindent megbocsátok.

Például ezt a szerencsétlen Tituszt, aki bár állítólag megjárta a frontot, de a legtöbbször mégis csak hagyja, hogy sodorják magukkal az események (az amazonos Ágnesért viszont jár a pluszpont), meg azért, hogy ezen az egész vámpíros szubkultúrás szálon nem csavart egy kicsit a regényíró. Mert jó-jó, hogy van fokhagymakoszorú (bár a háború alatt gyakorlatilag már az sincs, mert piszok drága a fokhagyma), meg feszület, meg élesre hegyezett karó, mégis egy picit vártam, hogy ezen valahogy majd túllépünk, és a vámpírvadászat szokásos kellékein kívül egy sajátos, egyedi történetet is kapunk, ami nemcsak azért egyedi, és nem csak azért sajátosan magyar, mert az általunk is jól ismert és nap mint nap látott és látogatott helyszíneken játszódik.

Talán majd legközelebb.

                                                                                                                                         10/7


A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!