Húsz novellát tartalmaz a Vándorló sírok. Nem, kezdem elölről. Húsz mesét tartalmaz a Vándorló sírok. Felnőttmesét, halálról, ragaszkodásról, alkotásról és alkotókról. Nem szívderítő mesék, legalábbis nem mindegyik. Vannak közöttük lehangolóak (Fa), időutazósak (A festő és a szomszédja), kegyetlenek (Jaufre Rudel), és továbbmesélésre váróak (Szegény Henrik). És vannak egészen groteszkek, a valóságot kifordító, szemberöhögő, erősen disztopikus, nehezen emészthető írások, mint A Nagy Hullakereső Verseny, amelynek mégis a könyv egyik leginkább mellbevágó szentenciáját köszönhetjük: „Akkor vagy, ha hiányzol”.

Óriási ívet írunk le a kötettel, amely öt nagy szekcióba rendezi az írásokat. Az első címe (Édenkert) megtévesztő lehet, a paradicsomi állapot ugyanis legfeljebb csak a felületes szemlélő számára létezhet. Már az első oldalaknál nyilvánvalóvá válik, hogy szereplőinket erős nyugtalanság gyötri, és a nő vissza-visszatérő kérése („Vágjuk ki azt a fát.”) egyfajta előre talán nem látható (ám mégis kódolt?) tragédiát fest az égre.

A kínai fejezet (Kína visszatér) három finoman megírt története az alkotót túlélő alkotáséi, és az alkotót (ki- és fel)használó hatalmasságokéi is lehetnének. A művész személye itt legtöbbször érdektelen, nem ritkán csak eszköz ahhoz (abban), hogy az alkotás létrejöjjön, mely azután (az alkotóhoz hasonlóan) ugyanolyan észrevétlen az enyészeté lesz (A szencseni agyag átka). A Holm-féle előadás három novellájának kulcsszereplője, Jézus, gyakran csak távoli, arctalan, már-már névtelen figuraként, egyfajta mellékalakként jelenik meg. Mégis róla mesél Júdás, őt keresi Malkus, és neki ássa a gödröt az öreg sírásó. A megrendültséget talán éppen ezek a partvonalról, a színfalak mögül, a sziklák takarásából odavetett pillantások, elcsípett mondatok, a jól ismert bibliai történeteknek ebből az új periférikus perspektívából adódó visszaidézése adja.

„Így ment ez. Rod Stewartot, Elton Johnt hallgatott, őket nem szerette. Hányni tudott volna a Supertramptól, de egyszer egy munkanapján mégis végighallgatta az egész párizsi koncertjüket, pedig az rengeteg szám volt, dupla album. Soha nem hallgatott végig egyetlen Jimi Hendrix-számot, pedig megőrült érte. Nem tudom, hogy van ez, vonta meg a vállát, miközben a víztorony üvegkupolás épülete felé pillantott. Amit szeretünk, nem kell. Amit nem szeretünk, azzal meg folytonosan ismerkedünk.” (Darvasi László: Vándorló sírok, Magvető, 2012.)

A Jézus-manökenek hat novellája a kötet legerősebb darabjai. A csúcspontot mindenképpen ez a szekció adja. Szélsőséges, kegyetlen, helyenként trágár, szívbe markoló történetek, melyek nincsenek híján a misztikumnak, egy kevés mágikus realizmusnak. A szerelem itt nem tiszta és felemelő, a családi kötelékek nem rettentenek vissza senkit sem attól, hogy a másik vérét ontsa, és az írott szó ölni tud. A beszéd, az írás, a nyelv, az önkifejezés (akár verbálisan, akár más eszközökkel) amúgy is visszatérő elemek, melyek minduntalan előtérbe tolakodnak. „Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, amik aztán úgy merednek ki a nyelv földjéből, mint a holtak sírkövei” – mondja a Jaufre Rudel narrátora.

A szomszéd halála írásai a kötet számomra legnehezebben befogadható darabjai, melyeket leginkább a groteszk, abszurd, és néha a céltalan szavakkal tudnék jellemezni. Mégis akad ezek között is kedvencem: Ha Wanger ferdébben tartotta volna szereplői egy súlyos baleset után hevernek az út mellett, a kezdeti bágyadt rácsodálkozást azonban hamarosan gyilkos indulatok váltják fel. A novella alapján egyébként a Hajónapló sorozat keretében Jánossy Natália forgatott kisfilmet.

Sokféle és sokszínű történeteket fog össze a Vándorló sírok, és külön-külön majd’ mindegyik fejezet nagyobb kibontásra, bővebb kifuttatásra érdemes, különösen igaznak éreztem ezt a kínai és a Jézus korabeli történeteknél. Annyira hullámzóak, magukkal ragadóak, időnként taszítóak ezek a mesék, miközben az egészet valami megfoghatatlan, finom derű hatja át. A kötet legnagyobb erénye talán, hogy Darvasi időnként kevés szóval is olyan sokat tud mondani a halálról, az azt övező misztikumról, az elkerülhetetlen végjáték relativizáló erejéről, arról, hogy milyen nyomot hagyunk a világban (ha hagyunk egyáltalán), és arról, hogy „a szerelemben annyi titok sincs, mint amennyi a frissen kisült cipóban, éppen csak értelemmel fölfogni nem lehetséges”.

                                                                                                                      10/8

A könyvért köszönet a Magvetőnek!