Lehet tagadni, de mindenkiben ott lakozik a társadalmi voyeur, aki nem csukja be a szemét, ha csak egyszer is alkalma nyílik bepillantani, hogyan él a másik, és aki ég a vágytól, hogy megtudja, mit csinál ő, ha lehull róla a külvilágnak szánt póz, ha becsukja maga mögött az ajtót és lefolyik arcáról a szomszédoknak szánt mosoly. Lehet tagadni, de mindenkiben ott rejtőzik a kukkoló, aki, ha nem kötné gúzsba a társadalmi normák által rá kényszerített flegma tartózkodás, örömmel turkálna mások hétköznapi titkokkal teli szennyeskosarában, és csapná fel mindenféle lelki gubanc nélkül a cakkos szélű, kifakult vagy elmosódó fényképekkel teli családi albumot.
Bán Zsófia kötete is egy ilyen album, a kukkolók pedig mi vagyunk, kedves olvasótársaim, de jelentem, mindez itt és most legális, a képeket ugyanis nem más rakosgatja, dobálja, halmozza elénk, mint maga az író. Aki közben mesél is, például az idősek otthonában lakó Margóról, akinek életét „Gréti meg a bandája” keseríti meg, és aki olyan magányos, hogy egy jó szóért és egy kis társaságért minden óvatosságot sutba vág. Vagy az anyáról, aki miután az óceán partján sétálva pár percre szem elől tévesztette kislányát, Istent vádolja zokogva („még itt is?!”), vagy az egykori zongoristáról, aki puszta jelenlétével hazavág egy izgalmasnak ígérkező zenei kísérletet.
És miközben ezek a képek sorjáznak előttünk, végig az az érzés motoszkál bennünk (pontosítok: bennem), hogy a történetek mind róluk szólnak, apáról és anyáról, meg a lányról, aki gyerekkorát valahol a távoli Brazíliában töltötte („nem is mentem fel a Cukorsüveg tetejére soha, olyat épeszű helybéli nem tesz, mert minek, ha úgyis ott van, csak huszonkét évvel később, mint turista a saját szülőfalumban, ott tolongtam szégyenszemre a japcsik és a amcsik sokasága közt, matahari inkognitóban, csak meg ne lásson valami ismerős”), és a családtagokról, akiknek nagy része akkor vált semmivé.
A bemutatott dolgok mellett ugyanis legalább ilyen fontosak a bemutatlanok, legalább ennyire számít az is, amit nem árul el nekünk a kép. Vagy az, amit csak én látok, és senki más. Vagy az, amit mások látnak bele és ezzel beléd is: „(…) mert azért ezen (is) el lehet gondolkodni, hogy vajon, ha valaki ismeri az összes képedet, elmondhatja-e, hogy akár csak kummányit is veszi, hogy kicsoda vagy, lehet-e azt mondani, hogy az életed ott virít a képeiden, vagy csak azt lehet mondani, hogy voltál, snitt, mára ennyi, és köszi szépen”.
Legalább ennyit számít az is, amit képtelen kimondani az anya, a hallgatást egyfajta védőernyőként használó asszony, aki képekkel dokumentálja közös életük legfontosabb mozzanatait, így állítva össze egy sajátos, csak nekik szóló és általuk értelmezhető vizuális történetet, és alapoz meg ezzel egyúttal a talán mások (mindenki?) által érthető és értelmezhető közösségi emlékezetnek is. A megfejtéshez elengedhetetlen kulcsot azonban nem feltétlenül nyújtja át neked ezüsttálcán. Hogy mit olvasol ki belőle, már a te dolgod.
„egyszóval, mi lenne most a téma, drága Gulliverné, hogy miért nem tudunk majd beszélni soha?, hogy mire én megtanulok, te már elfelejtesz (vagy csak nem akarsz)?, hogy noha hét nyelven beszélsz, velem egyiken sem tudsz?, hogy anyanyelvemen van mindjárt kettő is, az egyiket tőled, a másikat
a babától (ejtsd: bábá).
éjfekete dadámtól kapom, de az anya
nyelve
mégis hiányzik?, hogy szavakat ugyan cserélünk, de a lényegről nem beszélünk soha?,
hogy nem mondod, mit éltél át, hová vittek és hogyan (mástól szűkösen megtudom)?, hogy „tudod, anyának kímélni kell az idegeit”?,
egy frászt tudom, nem tudok én semmit, hallgatsz, és ezért cserébe tőlem beszédet vársz, mi történt az iskolában?, semmi, naná, hogy semmi; csak adok-kapok van, kisanyám, így van ez a való világban, s így lett volna köztünk is, ha ugyan lett volna;
egyszóval
miről is beszéljünk mi most telefonon?” (Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek, Magvető, 2012.)
Csak látszólag gördülnek könnyen a sorok, a fel-felvillanó képek azonban bele-beleégnek a retinába. Nem mindig lesz jókedvünk attól, amit látunk, és a viharos asszociációkat, intertextuális utalásokat, a nyelveken, kultúrákon átívelő és azokat ötvöző gondolatfüzéreket se könnyű mindig követni, kibogozni, visszafejteni. De azért érdemes. És kell is.
10/9
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
Utolsó kommentek