A csajirodalom (leánykori nevén chicklit) meg én, hát, mondjuk ki, nem vagyunk túl jóban. Nem titkolom, hogy nehezen találja meg a szívemhez vezető utat az a könyv, ahol még a szemetet is talpig Pradában viszik le a heti műkörmösre valót általában HR-esként, de minimum egy csillogó divatmagazin szerkesztőiként megkereső lányok, akik azután párkapcsolati és egyéb mizériájuk elől rendszerint egy kellően egzotikus helyen keresik a kikapcsolódást, és (naná, hogy) a szerelmet. 
Nem mondom, hogy mindez nem futott át az agyamon, amikor kezembe vettem Elizabeth Bard megérzésem szerint erősen önéletrajzi ihletésű könyvét, és olyan nagy megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, hogy nincsen igazam. A célközönség természetesen itt is női, és természetesen a megszokott alapnyavalygások egy része is előjön, a rózsaszín sztenderdregényektől eltérően azonban az Ebéd Párizsban humoros, és ami igazán meglepő, tele van jobbnál jobb receptekkel.
Elizabeth nevű hősnőnk erősen indít: „Már az első randevúnk felénél lefeküdtem a francia férjemmel.” Ebből azért már leszűrhető, hogy nem a szokásos utat járjuk be. Ebben az esetben ugyanis az ásó-kapa-nagyharangnál nem ér véget a történet, kifut még jóval azután is. A szerelmi szál inkább csak mézesmadzagnak jó, a könyv ugyanis legalább ugyanennyire szól az amerikai és a francia kultúra találkozásáról, a francia mindennapokról, a beilleszkedés nehézségeiről, arról, hogyan lehet két földrészen megünnepelni például egy házasságkötést, vagy azt, hogy egy amerikai hogyan tud végigenni egy tizenhat fogásos újévi lakomát valahol Bretagne-ban.
Nem sok olyan nőcis könyvre emlékszem, ahol a főszereplő az iraki invázió kapcsán elmélkedne a francia-amerikai kapcsolatokról, és nem rémlik az sem, hogy haldokló családtag jelent volna meg akár csak említés szintjén is az ilyesféle regényekben. Az Ebéd Párizsban azonban egy csöppet sem búsongó, igaz, nem is túl mélyenszántó kötet, olyannyira nem, hogy hősnőnkből azért időről időre előbújik az idegesítő Cosmo-lány, aki legfeljebb csak piknikezés céljából merészkedik ki a természetbe, és kiakad azon, hogy Franciaországban nem lehet konzerv húslevest kapni: „A tény, hogy friss zöldségből is lehet levest főzni, új volt a számomra.” Egy-két ponton előtörő picsogásától eltekintve azonban Elizabeth rendkívül szórakoztató karakter, aki a sikeres integráció útját leginkább a piacokon, éttermeken és a saját konyháján keresztül látszik megtalálni.
Nem kell tehát meglepődni, ha az egyes fejezetekben említett recepteket – kis történetekkel és variációs lehetőségekkel megtűzdelve – azután szépen át is adja nekünk. Így, aki kellően bátor, otthon is elkészítheti például Gwendal „gyors és mocskos” csokitortáját, de válogathatunk az újragondolt francia, észak-afrikai és zsidó ételek között is.
„Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a franciák méltán büszkék, sőt érzékenyek a sajtjukra. A francia fromages ugyanolyan egyedi, mint a mező, ahol az a tehén (vagy juh vagy kecske) legel, amelyik a tejet adja, hogy a sajtok oltását, formázását és érlelését végző emberekről már ne is beszéljünk. Bizonyos baktériumok, például azok, amelyek a roquefort kék mintázatát adják, hétpecsétes titoknak számítanak és ugyanolyan szigorú védelem alatt állnak, mint a nukleáris rakéták indítókódjai. Ahogy azt Charles de Gaulle elnök 1961-ben, a Newsweeknek adott interjújában megjegyezte: „Hogy is lehetne kormányozni egy olyan országot, ahol 246-féle sajt van?”” (Elizabeth Bard: Ebéd Párizsban – Szerelmi történet receptekkel, Sanoma Media, 2012.)
Az Ebéd Párizsban nem akar többnek látszani, mint ami. Nem okoskodik, nem ad párkapcsolati vagy életvezetési tanácsot, és nem rengeti meg az irodalomról vallott eddigi elképzeléseinket sem. Cserébe viszont kikapcsol és szórakoztat. Ha pedig mindenképpen be kellene sorolni valahová, akkor a rózsaszín csajsziregények helyett inkább a Napsütötte Toszkána-féle vonulatot erősíti.
Nagyon úgy néz ki egyébként, hogy Elizabeth Bard ráérezhetett a dolog ízére, mert a blogja szerint jelenleg éppen Provence-ban él, ottani tapasztalatairól pedig ugyancsak könyvet tervez írni, mely a tervek szerint 2014-ben jelenik majd meg. Nagy eséllyel az sem fekszi majd meg a gyomrunkat.
10/7
A könyvért köszönet a Sanoma Kiadónak!
Utolsó kommentek