Ahhoz képest, hogy már elmúlt ötven, Nicolas még mindig nagyon jól tartja magát. És ha még csak tartaná magát, de jön-megy, bunyózik, meg haverkodik, halálba idegesíti a tanító nénit meg a felügyelő tanárt, vendégségbe megy meg nyaralni, és persze dumál, dumál, dumál, hiszen ezért imádja mindenki 9 és 99 között. 
Jean-Jacques Sempé az ötvenes évek elején ismerkedett meg az író René Goscinnyval. Kis Nicolas alakja (képileg legalábbis) akkor már megvolt, hódító körútjára azonban csak néhány év múlva indult. A páros először egy vidéki lap felkérésére vágott bele a közös munkába. Sempé szállította a rajzot, Goscinny a szöveget. Az első kötet, A kis Nicolas, igaz, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ennek ellenére adtak neki még egy esélyt. A többi már történelem.
A Sík Kiadó tavaly öt kötet történeteit adta ki egyben. A helyszín nagyjából mindegyikben ugyanaz: Nicolas és haverjai (az örökké zabáló Alceste, akinek mindig lekvártól ragad a keze, a tanító néni kedvence Agnan, vagy Geoffroy, akinek piszok gazdag a papája, és ezért mindent megvesz neki) leginkább az iskolában múlatják az időt, vagy ha éppen nem ott, akkor a grundon vagy egymásnál vendégeskedve játszanak a felnőttek idegein.
Persze nem maradhatnak ki a nyaralások sem (szülőkkel vagy szülők nélkül), az azt követő nagy hantázások, amit rendszerint egy kiadós verekedés követ, amit persze megint csak a felnőttek szemlélnek értetlenül, Nicolas és a haverjai ugyanis rendszerint irtó jól szórakoznak. Nicolas történeteinek pedig a legnagyobb vonzereje éppen ez a derűs, valahol kicsit naiv, mégis messziről nagyon ismerős és még annál is rokonszenvesebb életszemlélet, és a mód, ahogyan a környezetére rácsodálkozva, a felnőttek furcsaságaira rámutatva vezet be minket a saját kis világába.
„Clotaire, a legrosszabb tanuló a bajtársiasságáért kapott jutalmat, én pedig a beszédkészségemért. A papám nagyon örült, de egy kicsit elszomorodott, amikor a tanító néni mondta neki, hogy nem a minőséget díjazták, hanem a mennyiséget.” (Goscinny/Sempé: A kis Nicolas, Sík Kiadó, 2011.)
Nicolas-éknál ugyanis a felnőttek dolgai is megérnek egy misét: a családmodell szigorúan századközepi (anya főz, apa újságot olvas), ugyanakkor nagyon is hétköznapi. Idillikus tündibündizés és rózsaszín nyálcsorgatás helyett ugyanis Nicolas amúgy végtelenül szerető szüleinél is időnként elszakad a cérna, ilyenkor azután van ordibálás meg fennhangon pofonnal fenyegetőzés, meg persze azért rendnek is kell lennie, és a szülői tekintélyen még csak véletlenül sem eshet csorba: „A számtan-házifeladatról a papa azt mondja, hogy ő meg tudta oldani azt a bizonyos szöveges példát, de azt akarta, hogy magadtól oldd meg.”
Hát, persze.
Így ömlesztve, kis Nicolas, be kell, hogy valljam, egy kicsit tömény, mégis nagyon-nagyon szórakoztató, és ezt nem csak a nosztalgia mondatja velem. Szöveg és kép ritka egységben van, a kettő annyira összeforrt, talán már nem is működne igazán egymás nélkül. Mit is mondhatnék még? Talán csak annyit, hogy egy klasszikust idézzek, az egész tényleg „tök pipec.”
10/9
Utolsó kommentek