Joga van-e egy leszbikus párnak ahhoz, hogy sajátjaként nevelje fel az egyikük exférjével közös embriókból majdan beültetendő, kihordandó és így megszülető (de amúgy más családnak szánt) gyermeket?
Aha...
De akkor talán kezdjük az elején.
Zoe és Max házassága akkor romlik meg végérvényesen, amikor a sokadik kísérlet után sem lehet gyerekük. Ez az utolsó eset ráadásul minden eddiginél szörnyűbb, a nőnek ugyanis meg kell szülnie a halott magzatot. A férj nem bírja tovább idegekkel, és válni akar. A zeneterapeuta Zoét a nehéz napokon a munkája és egy barátnő segíti át, Vanessa, akivel később szerelembe is esik, majd Massachusetts államban a két nő házasságot is köt.
Mivel a meddőségi klinika még mindig őriz három lefagyasztott embriót, Zoe arra szeretné rábírni Maxet, mondjon le róluk, ezzel ugyanis neki és Vanessának esélye nyílna a saját gyerekre. A férfi azonban úgy véli, hogy a születendő gyermeknek jobb helye lenne a bátyjánál, a gazdag, mélyen vallásos, ám ugyancsak meddőségi problémákkal küzdő Reidnél, és az ő feleségénél, aki Zoéhoz hasonlóan sorozatosan elvetél.
Súlyos etikai és társadalmi problémákat feszeget Jodie Picoult Gyere haza című könyvében – a homoszexuális párok örökbefogadásától kezdve a terméketlenségen keresztül a fiatalkori depresszióig egy sor olyan témát érint, melyekről szinte mindenkinek van valamilyen véleménye. Ráadásul Picoult a jelek szerint nem is bízott semmit sem a véletlenre, hiszen például mind a homoszexualitás elfogadása, mind a meddőség kapcsán – a pro és kontra érvek millióinak ütköztetésével – alaposan felmondja a leckét.
Igaz, azok az érvek és ellenérvek, melyeket a terméketlen párok esetében felsorol, az Egyesült Államokban főként az abortuszvitákból lehetnek ismerősek. Az egyik jelenetben például az ügyvédek azért esnek egymás torkának, mert nem jutnak közös nevezőre, hogy akkor most embrióknak vagy meg nem született gyermekeknek kell őket nevezni, ami mindmáig eldöntetlen kérdés az élet jogáért vagy a választás jogáért küzdő tábor képviselői között. Apróság, mégis már ebből le lehet szűrni akár egy pillanat alatt, hogy ki melyik szabadságjogot tartja előbbre valónak.
Azt tehát nem lehet mondani, hogy nem járta alaposan körül a témát, Picoult ugyanakkor stréber szorgos kisdiák módjára mindent akar egyszerre. Egyszerre akar véleményt nyilvánítani – időnként ráadásul eléggé a szánkba rágva – a meleg párok helyzetéről, a meddőségről, az örökbefogadás nehézségéről, arról, hogy az újkeresztény mozgalmak hogyan tudnak bekavarni a társadalmi vitákba, hogyan lehet mediatizálni egy-egy, a társadalmat megosztó esetet, hogy milyen az, ha valaki egy nagy trauma után a vallásban talál menedéket, vagy hogy hogyan lehet visszarántani egy tinédzsert az öngyilkosság széléről.
Az egész kicsit emlékeztet Zoe helyzetére, aki nem elég, hogy elvetél, válik, de még rákos is lesz. És ez nagyon igaz a többiekre is. Picoult ugyanis nem elégszik meg egyetlen traumával, traumák sorozataiba taszítja hőseit.
„- Mikor lettél ekkora melegjogi aktivista?
- Nem vagyok az. Én Zoe-jogi aktivista vagyok. Ha azt mondanád, hogy vegán vagy, hát, azt nem mondanám, hogy abbahagyom a húsevést, de harcolnék azért, hogy neked ne kelljen enned.” (Jodie Picoult: Gyere haza, Athenaeum, 2012.)
Amellett, hogy mindenféle irodalmi flikk-flakk nélkül tulajdonképpen nagyon kellemesen ír, Picoult sajnos nagyon kiszámítható, és ezzel önmaga rontja el a játékot. És ez még a kisebbik baj lenne, a nagyobbik, hogy időnként következetlen, így például teljesen függőben hagyja a Lucy-szálat, holott ez a történet szerint alapvetően befolyásolja a volt házastársak közötti per kimenetelét. Az indítékokat és a lány további sorsának alakulását illetően azonban a szerző végül teljesen homályban hagyja olvasóit.
Akiket azután a legeslegutolsó fejezetben, nem kicsit hatásvadász módon, még egy kiadós adag nyúlós, édes, ragacsos sziruppal jól nyakon is önt.
Picit sok ez nekem.
10/5
A könyvért köszönet az Athenaeumnak!
Utolsó kommentek