Ezerkilencszázötvenhatban járunk. Stevens, a komornyik nagy vállalkozásra készül: hosszú-hosszú évek óta először útra kel, hogy az ország másik végében meglátogassa kedves ismerősét, egykori kollégáját, az azóta Mrs. Bennként ismert Miss Kentont. Hivatalosan természetesen munkaügyben szeretne beszélni vele, abban bízva, hogy a nő megromlott házasságát feladva visszatér Darlington Hallba. Ha vannak is egyéb (személyes jellegű) reményei, azokat még maga előtt is titokban tartja.

Stevens egy letűnt kor embere, még akkor is, ha történetünk kezdetén ugyanabban a házban szolgál, ahol az elmúlt évtizedekben mindig is. Lord Darlington helyett azonban ma már egy gazdag amerikai a munkaadója, akinek, hiába is igyekszik, Stevens félelmei szerint nem mindig tud megfelelni. Pedig a perfekcionizmus az, ami a leginkább meghatározza napjait (sőt, mondhatni, minden egyes percét), és életének egyik legfőbb törekvése, hogy mindig, minden egyes élethelyzetben méltóságteljesen meg tudja állni a helyét.

A komornyik tehát útra kel, és a fizikai utazás mellett egy időbeli is kezdetét veszi. Ahogy kölcsönautója falja a kilométereket, Stevens fel-felidézi azokat a napokat, amikor Darlington Hall (emlékei szerint legalábbis) jelentős politikai események színhelye volt. Ezeknek óramű-pontosságú lebonyolításában Stevens (véli ő) kulcsszerepet játszott, hiszen jól tudta már akkor is, hogy a tökéletes részleteken nagy horderejű vállalkozások sikeressége múlhat. Stevens mindent ennek rendel alá: a nagy napon mindennek klappolnia kell. Hivatástudatát még az sem rengeti meg, amikor két konyak felszolgálása közben jön a hír, hogy szintén a házban szolgáló édesapja összeesett, és élet és halál között lebeg.

Hiába azonban a dicső múlt, Stevens mindegyre mentegetőzni kényszerül. Igaz, eleinte csak finoman utalgat a munkaadója elleni lejárató kampányokra, és a háború után megjelent cikkekre, amelyek nem festettek túlzottan hízelgő képet Darlington Hall uráról. Fokozatosan, kockáról kockára áll csak össze a kép a náciszimpatizáns lordról, aki a két háború között eget-földet megmozgatott, hogy szorosabbra fűzze a szálakat Nagy-Britannia és az akkor már Hitler vezette Németország között, amiért a háború után elutasítás és megvetés jutott neki osztályrészéül.

Kazuo Ishiguro könyvének legnagyobb erénye talán, hogy sikerült elkapnia a hangot, a megbízhatatlan narrátor iskolapéldájának tekinthető Stevens hangját, aki néha bizonytalanul, néha mentegetőzve, szubjektív benyomásainak terhe alatt próbálja felidézni a múltat (ez a teher ugyanakkor időnként éppen, hogy áldás is lehet a külső folyamatokra látszólag vak, csak a saját belső mantráját ismételgető Stevensnek.) Mennyire alakíthatja, mennyiben formálhatja az egyéni emlékezet a múltat? És mennyire befolyásolja az egyén saját magáról alkotott képét az ekképpen torzított múlt? Milyen kapcsolatban áll egymással a közösségi és az egyéni emlékezet? Beszélhetünk-e egyáltalán ilyen kapcsolatról, és ha mégsem, milyen törést okozhat az egyén énképében egy efféle disszonancia?

Megannyi, az olvasót még a könyv lapjainak összehajtása után is foglalkoztató kérdést felvet ez a finom, elgondolkodtató könyv, amely magyarul A főkomornyik szabadsága címen jelent meg. Néhány éve filmet is forgattak belőle, amelyben azonban teljesen máshová helyezték a súlypontokat az alkotók, így az inkább szól az Anthony Hopkins és Emma Thompson karakterei által elvesztegetett szerelmi esélyekről. Nem rossz film, de inkább olvassátok el a könyvet. Nekem az egyik kedvencem.

                                                                                                                                     10/10