Tegye fel a kezét, ki volt már úgy vele, hogy egy jól sikerült nyaralás után azt kívánta, bárcsak maradhatna még, hiszen akár az egész életét le tudná élni azon a csodálatos helyen?! Na, ugye?
Nincs ez nagyon másként a Vis szigetére látogatókkal sem, akik amint a lábukat a partra teszik, szent meggyőződéssel állítják, hogy csakis erre a vad, nomád életre vágytak, távol a civilizáció összes vívmányától, mostantól csak azzal élnek, amit a természet kínál nekik, és alig várják, hogy
„… végre élvezhessék azt a robinsoni békét, a természetet és a magányt, amelyben végre egyszer az életben csak magukkal törődhetnek”.
Azt, hogy két nap után sírva nyüszítenek az internetért és a meleg vízért, fedje jótékony homály.
Róluk is szól Senko Karuza új könyve, meg persze azokról, akik életüket (megszakításokkal vagy anélkül) egy parányi horvát szigeten élték le. Ahol nyáron a látogatók csapataival, meg a külföldiek érdekeit a helyieké elé helyező bürokráciával, télen a magánnyal, a bórával és a fejfájást hozó jugóval küszködnek a szigetlakók.
Senko Karuzából időnként kitör a panasz (hol az EU számára érthetetlen intézkedései verik ki a biztosítékot, hol az öböl partján házakat építő idegenek vagy „a neoncsillogástól elferdült ízlésű úgynevezett gourmand-ok” miatt morog), de mindezt annyi humorral, iróniával teszi, hogy még akkor is nevetünk, amikor valójában sírnunk kellene. A királyi többes nem véletlen: Karuza végig többes szám első személyben mesél, ami egyrészt tompíthatja a kritika élét, másrészt azonban jó módszer arra, hogy olvasóit is széles karmozdulattal bevonja a történetbe.
A könyv végére érve ugyanis nem lehet nem úgy érezni, hogy már ezer éve ismerjük Senkót, hiszen olyan, mintha mi is százszor végighallgattuk volna a történeteit, például arról, amikor a nagypapa elment langusztát fogni, majd az érte kapott összes pénzt elherdálta Dubrovnikban, vagy arról, hogy a magányos, depressziós telet hogyan sikerült átvészelni ötszáz üveg kiváló minőségű Vugava segítségével, melyért a borimádók a következő évben egy kisebb vagyont is képesek lettek volna kifizetni, a kis közösség lakói azonban fittyet hánytak az anyagiakra, és így esett, hogy az „élet öröme” azon a télen diadalt aratott a pénz fölött.
„Üldögélni kizárólag háttal a falnak ildomos, kilátással a tenger felé, így teljes mértékben átfogjuk a pillantásunkkal a teret, a többi asztalnál ülőket, azokat, akik némi késéssel bukkannak elő a sarok mögül, aztán ők is elfordítják a széküket a tenger felé, és csatlakoznak a nézőközönséghez. De olyanok is akadnak, akiknek mindegy, őket a fejünk fölötti látvány érdekli, azt nézik, mikor tárja szét a spalettát az első emeleten Anka néni ujjatlan virágos otthonkában, hogy aztán a rozsdás kampókkal, arra az esetre, ha mégis feltámadna a szél, kitámassza a táblákat, amelyek ugyan több mint százévesek, de korhadásnak nyoma sincs rajtuk. Ezek után a mázsás asszonyság karba tett kézzel rátámaszkodik a kőpárkányra, mire a mellei, akár egy húszéves leányzóé, gumilabdaként buggyannak elő. Az ablakból színpad lesz, mi pedig átalakulunk engedelmes közönséggé, persze azért mindig akad valaki, aki valamilyen szellemes megjegyzést tesz, mire nyomban megkapja a csattanós választ odaföntről, a vicces kedvű megszégyenül, a többiek veszik az üzenetet: a szokásokat tiszteletben kell tartani.” (Senko Karuza: Szigetlakók, Libri Kiadó, 2012.)
És miközben dől belőle a szó, jobbnál jobb ételekkel traktál minket. Ezekért nem kell messzire menni, az alapanyagot ugyanis a tenger, a mező és a kert adja. Van, abban valami nagyon ősi és nagyon rokonszenves, amikor a szerző a saját kezűleg fogott halat ott, helyben, az „előzőleg semmivel sem fertőtlenített” csupasz sziklákon előkészíti, nyárson megsüti, majd jóízűen el is fogyasztja. Muszáj lelassítani egy kicsit, a sziget ugyanis teljesen más ritmust követel, és ezt a lépésváltást nagyon jól visszaadja Karuza prózája, amely letisztult, mégis időről időre erősen filozofikus.
Hiába ugyanis az imádott sziget, az otthonkeresés kétsége, az el- és visszavágyódás, a sehol-se-jó érzése át- meg áthatja a kötet lapjait. Senko Karuza mégsem hagy kétséget afelől, hogy mit is gondol ő erről az egészről:
„Elmenekülhetnék, de nem fogok.”
Szimpla elhatározás? Lehet, én mégis inkább azt mondanám, hogy hitvallás.
10/10
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Utolsó kommentek