Az Ulpius-ház a jelek szerint rákapott a kékvérre, így Ugron Zsolna után (kritika itt, meg itt, meg itt, meg itt) egy újabb arisztokrata származású írónőt emelt ki a homályból. Igaz, Pallavicini Zita nem teljesen ismeretlen a bulvárhírekben vájkáló nagyérdemű előtt, ám hogy ő maga vágyott, vagy a kiadó biztatta-e a könyvírásra, az (előttem legalábbis) 187 oldal után is rejtély maradt.
Nem nagyon derült ugyanis ki, hogy mivégre e könyv? Mit kívánt Pallavicini Zita velem, az olvasóval tudatni? Nagy vonalakban arról van szó, hogy kapunk némi betekintést a szerző gyerekkorába (aki családi szálak okán részben az akkori Csehszlovákiában, részben pedig Magyarországon szocializálódott), majd a rokoni panoptikum, és „a nagyvilági kozmopolita közeg” (a fülszövegből nyúltam) tagjainak az asszisztenciája mellett fel-felvillannak életének érdekesnek vélt mozzanatai.
És akkor úgy nagyjából ennyi. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen Pallavicini Zita az írás alapján kellő humorral és öniróniával megáldott szerző, és kimondottan szórakoztató, amikor a dicső múltba belepistult valós és magukat annak vélő arisztokratákat ekézi. A könyv, ahogy az egy kiterjedt családi kapcsolatokkal rendelkező szerző esetén már-már elvárás, nincsen híján az anekdotikus történeteknek sem (bár csak nekem volt olyan érzésem, hogy ezek egyike-másika, különösen a kitelepítéssel kapcsolatosak, a Tövispusztában is visszaköszönnek? vagy vice versa).
„Az illusztris bécsi társaság egyik központi figurája lettem. Divattervezők keresték a kegyeimet, a bulvárlapok állandó szereplőjévé váltam. Hol, mikor voltam, kivel és miben, minden porcikámat figyelték, és jaj volt nekem, ha hibát követtem el. Lassan már nem is vettem újságot, mert már magamat untam. Természetesen közben nőtt az irigyeim tábora is, akik rosszindulatúan hetet-havat összehordtak rólam.” (Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011.) |
Személy szerint engem megrendített a mániás-depresszióban szenvedő anya ábrázolása, de ezzel, mint ahogy jellemzően a többi jelentős momentummal vagy szereplővel is, az volt a bajom, hogy a szerző egyszerűen csak kapargatta a felszínt. És ez így nem több egyszerű bulvárnál. Nem igazán derül ki ugyanis, hogy miért csapódik a főhős ide-oda a nagyvilágban, hogy miért nem találja a helyét, hogy miért lett anorexiás, hogy milyen belső folyamatok vezetnek végül is oda, hogy egy napon úgy dönt: eldobja magától az életet. És a miértek sora még folytatható.
Biztos vagyok abban, hogy a híresek és gazdagok titkai után sóvárgók zabálni fogják a könyvet, ám egy igazi irodalmi élményhez ez így mindent összevetve nagyon kevés.
10/3
Utolsó kommentek