Pszichológiai thrillerként kategorizálta A láthatatlanokat a regényről szóló egyik kritika, és hajlok arra, hogy akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha maradunk ennél a címkénél. Clara Sánchez ugyanis, miközben szereplőit azért többször is életveszélybe sodorja, nem egyszer inkább a belső feszültségre, az egymást kergető, kimondatlan gondolatokra és a régmúlt emlékeire fókuszál. 
Mint ahogy Harsányi Iván a regényhez írott utószavában rámutat, a szerző „nem kényezteti el olvasóit történelmi háttérismeretek beiktatásával”. És valóban, apró darabonként állnak össze a kis mozaikkockák.
Először is van egy lány, Sandra, aki nem nagyon tud mit kezdeni az életével, ráadásul gyereket vár egy férfitől, akit nem is szeret, ezért úgy határoz, hogy nővére tengerparti vityillójába költözik. Azután van egy idős férfi, Julián, aki barátja haláláról értesülve, Argentínát maga mögött hagyva ugyanebbe a spanyolországi városkába érkezik.
Találkozásuk nem törvényszerű, pontosabban nem lenne az, ha a lánynak, aki egy szép napon rosszul lesz a strandon, nem sietne a segítségére egy kedves idős házaspár. Gondjaikba veszik, istápolják, már-már unokájukként kezelik Sandrát, és szinte észrevétlenül magukhoz kötik a lányt. Aki ekkor még nem is sejti, amit Julián már nagyon is jól tud. Mégpedig, hogy a kedves idős norvég származású pár nem más, mint Fred és Karin Christensen, akik Mauthausenben foglyok (például spanyol köztársaságpártiak) százait kínozták és küldték át a másvilágra.
Nem ők az egyetlenek, akik a regénybeli Dianiumban húzták meg magukat: az egykori hithű náci tisztek kényelmesen tengetik itt napjaikat, anélkül, hogy a városka lakói közül bárki is sejtené, kik ők valójában. Ők a láthatatlanok. Közös múltjukból, bűneikből, és meggyőződésükből fakadóan egyfajta véd- és dacszövetség alakult ki közöttük, ez azonban a tagokat nem tartja vissza attól, hogy időről időre kegyetlenül ki ne használják egymás gyengeségeit.
A Sandra és Julián alkotta furcsa nyomozópáros veszélyes játszmába kezd. A férfit igazából már csak az élteti, hogy pokollá tegye ezeknek az embereknek az életét („És azt megérted, hogy gyűlöllek benneteket, és minden vágyam, hogy megkeserítsem az életeteket, hogy hátralévő napjaitokban többet szenvedjetek, mint én?”), a lány pedig talán valami fogódzót keres, kiutat az üres és céltalan mindennapokból.
„Vén bolondnak, rögeszmésnek, megszállottnak tartott, aki még mindig egy olyan múltban él, amely már senkit nem érdekel, amelynek egyetlen napját, egyetlen részletét, egyetlen arcát, egyetlen nevét, lett légyen hosszú és nehéz német név, sem voltam képes feledni, miközben gyakran az előző este látott film címe se jutott eszembe.” (Clara Sánchez: A láthatatlanok, Park Könyvkiadó, 2012.)
A történelem egy talán kevésbé ismert szeletkéjét nem szokványos módon, egyfajta belső utazásként tárja elénk Sánchez regénye, amely ahelyett, hogy ujjal mutogatna az egykori bűnösökre, főként az elkövetők és az áldozatok legbensőbb rezzenéseire figyel. Nem mond közvetlen ítéletet sem az egykori háborús bűnösöknek menedéket nyújtó francoista rezsimről, sem pedig arról, hogy miként fordulhatott az elő, hogy a volt nácik még Franco halála után is háborítatlanul élhették világukat Spanyolországban – kétségeink azonban ne legyenek arról, mit is gondol Sánchez erről.
Mert Sandra és Julián hiába kitalált karakterek, Dianium pedig hiába fiktív helyszín, a spanyolországi Denia nagyon is valóságos: a tengerparti üdülőváros ugyanis ténylegesen is menedéket adott több egykori náci tisztnek, például a regényben is nevesített Aribert Heimnek, akiről néhány éve azt lehetett olvasni, hogy most talán valahol Patagóniában bujkál.
Arányosan súlyozottnak, olvasmányosnak, ugyanakkor a párhuzamos narráció miatt időnként egy picit töredezettnek éreztem a regényt, amely hagyott azért kérdőjeleket bennem. (Figyelem, spoileres lesz, aki nem akarja tudni a részleteket, az ugorja át ezt a bekezdést, aki viszont nem riad vissza a részletektől, az jelölje ki a fehéren hagyott sorokat!) Érthetetlen volt például, hogy Sebastian, a Fekete Angyal, miért hitte el szíre-szóra az öreg Juliánnak, hogy nem Sandra a beépített ember a csoportban? Furcsa fordulat volt az is, hogy az Angolna minden különösebb előzmény nélkül egyszer csak lebukott, emiatt pedig likvidálták a vén nácik… De miért, és hogyan? Ráadásul, azt gondolom, az izgalmas felvezetés után Sánchez nagyon is könnyen szabadította ki Sandrát a Testvériség karmaiból, és kicsit hihetetlen volt az is, hogy a terhes hősnő végül az ablakon kiugorva nyerte vissza szabadságát…
Mindent összevetve azonban nagyon összeszedett, magával ragadó könyv A láthatatlanok, amely legalább annyira szól a szeretetről is, mint az emlékezés fontosságáról.
10/8
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek