Ezerkilencszázhatvanban jelent meg először franciául A virradat ígérete, ezerkilencszázhetvenben filmet forgattak belőle, ezerkilencszáznyolcvanban Romain Gary önkezével vetett véget az életének. Az előzmények ismeretében fura, már-már megbocsáthatatlan befejezés. Mindenesetre most, ötvenkét évvel az eredeti megjelenést követően magyarul is olvasható a litván származású, de minden ízében francia szerző önéletrajzi ihletésű regénye.
A regény azonban nem jó szó, sokkal inkább vallomás, nem is az életről, hanem életének legfontosabb szereplőjéről, az anyjáról, aki a legkritikusabb helyzetekben is vakon hitt a fiában, és akinek megmosolyogtató jóslatai szinte egytől egyig valóra váltak. Igaz, hogy nem lett hegedűvirtuóz, sem híres operaénekes, sem hős tábornok, sem pedig körülrajongott balett-táncos, lett viszont belőle hős pilóta, Franciaország főkonzulja és Goncourt-díjas író is. A díj történetében egyedülálló módon ráadásul kétszer is elnyerte, egyszer a saját, egyszer pedig Émile Ajar néven publikált regényéért.
Az írói álnevek már kora gyerekkorában élénken foglalkoztatták Garyt: saját bevallása szerint füzeteket töltött meg a különféle pszeudonimokkal, ahelyett – vallja önironikusan –, hogy kézzelfogható irodalmi művet alkotott volna. Erre sem kellett azonban sokáig várni: első nagy sikerét az Európai iskola című könyvével aratta, melyet két felszállás között, még katonai pilóta korában vetett papírra.
A virradat ígéretében azonban nem is Gary a legérdekesebb (pedig ő is), hanem az anyja, ez a zsidó-litván származású asszony, aki Oroszországot maga mögött hagyva, egy rövid kitérőt téve Lengyelországban, egészen Franciaországig cibálja fiát. Ellentmondást nem tűrően, basáskodva terelgeti „Romanuskát” a hőn áhított cél felé, nem törődve azzal sem, hogy ezzel időnként kellemetlen vagy éppen nevetséges helyzetekbe hozza kamaszodó fiát (például amikor kétbalkezes teniszezőként V. Gusztáv svéd király előtt kellett produkálnia magát a nizzai Imperial Clubban).
A fiú pedig, noha jól tudja, hogy ha kell, az anyja a saját szájától vonja meg a falatot (mint ahogy a kezdeti időkben így is történik), szíve szerint azonban időnként szabadulna tőle, „a túláradó szeretetétől, a szeretete mázsás terhétől”. Romain Gary ugyanakkor valószínűleg nem lett volna Romain Gary, második világháborús pilóta, a Felszabadítás Érdemrenddel és a Becsületrenddel kidekorált tiszt, Franciaország Los Angeles-i főkonzulja, Goncourt-díjas író, ha nem áll a háta mögött ez a fáradhatatlan, az akaratát minden körülmények között érvényesítő, örökös Gauloises-füstbe burkolózó asszony. És ezt tudja jól Gary is.
A regény a fülszöveg szerint is „a puszta tényekhez csak hézagosan” ragaszkodik (a szöveg szerint például Gary egy szerelmi liezon gyümölcseként született, apja soha nem volt része az életüknek, más források szerint azonban a kisfiú nagyjából tízéves volt, amikor apja otthagyta a családot). Ebből a szempontból kicsit Szabó Magda Für Elisére emlékeztet Gary önvallomása, egyedi anya- és családportréja, de nincs ezzel semmi probléma. Ez egy ilyen mese.
„Jócskán azelőtt, hogy a vezérkarnak eszébe jutott volna, anyám Maginot-vonalat épített körém sziklaszilárd bizonyosságokból és rendíthetetlen légvárakból. Egyetlen példa: csak a nizzai gimnáziumban szereztem tudomást róla, hogy 1870-ben Németország vereséget mért hazámra, anyám elfelejtette említeni. Hozzáteszem, hogy pár jobb perceimben azért elő-előfordul, többnyire nem bírok elegendő sületlenséget magamévá tenni, hogy hinni tudjak a háborúban, és hogy elfogadjam mint eshetőséget. A butaság nem idegen tőlem, de képtelen vagyok olyan dicső magaslatokba emelkedni, ahonnan elfogadható megoldásnak látszik az öldöklés.” (Romain Gary: A virradat ígérete, Park Könyvkiadó, 2012.)
Szeretettel és gyűlölettől tocsogó kötet A virradat ígérete, mely nem szűkölködik az öniróniában, és a szerző ha kell, harsányan kacag saját múlt- és jellembéli gyengeségein. Mindeközben pedig már-már líraian, legömbölyítve tárja fel előttünk a második világháború szörnyűségeit, mintha nem is egy élet, hanem valamiféle fura álom stációit járnánk végig. Gyönyörű, felkavaró, mulatságos és sírnivaló egyszerre. Most ez a kedvencem.
10/10
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek