Itt vannak közöttünk – John Banville szerint legalábbis az ókori görög istenek soha nem hagyták el az evilágot, ott vannak mindenhol, és gátlástalanul beleavatkoznak az emberek életébe: Hermész például mindent elkövet, hogy összeboronálja az esetlen Ivyt és a Godley-birtok béresét, Duffyt, a kéjsóvár Zeusz pedig Adam Godley fiatal feleségére, Helenre veti ki a hálóját.
A ház ennek ellenére nem egy mókás hely: azért gyűlt össze mindenki, hogy istenhozzádot mondjon a kómába süppedt és haldokló idős Adamnek. A szereplők felvonulásával egy fura panoptikum tárul fel előttünk: itt van a frusztrációját alkoholba fojtó feleség, a bumfordi fiú, az ifjabbik Adam, valamint az ő felesége, a színésznői ambíciókat dédelgető Helen. Nem szabad megfeledkezni a Godley család legfiatalabb tagjáról, Petráról, aki szobája magányában módszeresen a csuklóját nyiszálja, amúgy pedig ábécésorrendbe szedve jegyzi fel egy füzetbe a különböző betegségeket. És akkor persze ott van még a bevezetőben emlegetett és folyamatosan egymást kerülgető két öregedő alkalmazott, akiken tényleg egyedül már csak az isten segíthet (még ha az egy görög isten is).
John Banville valami egészen különleges módon szövi a Végtelenek történetfonalát: segítségével például a görög isten, a kómában lévő apa vagy az örökké a férje árnyékában tengődő anya fejébe is bekukkanthatunk, ezzel pedig nem csak a jelen, de a múlt eseményei is szépen sorra felfeslenek előttünk. Nekem picit nehezen indult be a regény, de hamar elkap Banville duruzsolása. Nagyon finoman, visszafogottan, valahogy puhán ír, nagyon jó belemerülni az ő világába, még akkor is, ha a második harmadot a magam részéről egy picit feszesebbre vettem volna.
„Számára jó és rossz nem más, mint két vírusfajta, amely egymással versengve tör uralomra az emberi szívben, és e harc során a jóságnak – épp hogy csak – sikerül megtartania vezető szerepét. Meglehetősen megszokott téveszme ez emberek milliárdjainak körében, mióta az a sápadt galileai itt járt köztetek, sőt, már azóta ismert, mióta Mózes lemasírozott a hegyről azon a rettenetes napon a kőbe vésett közleménnyel, amely kimondta, hogy csak egyetlen Isten létezik, és hogy ne légyenek nektek idegen isteneitek Ő előtte. De bizony mondom, ki kellene tartanotok mellettünk.” (John Banville: Végtelenek, Geopen, 2011.)
Úgy tud párbeszédet írni, hogy a ki nem mondott szavak sokkal többet mondanak az elhangzottaknál. Erre az egyik legjobb példa Helen és anyósa, Ursula párbeszéde, ahol a látszólag semmitmondó szavak mögött egy komplex kapcsolatrendszer természetrajza sejlik fel, és szinte hallani a két nő között ide-odacikázó (ám a valóságban nem materializálódó) gondolatok surrogását.
A legjobban azonban mégsem ezt szerettem, hanem Banville szokatlan, mégis kifejező képeit, hasonlatait. Csak néhány ezek közül:
„… a homlokzatról földrész alakú foltokban mállik le az okkersárga gipszvakolat”
… a porlepelként mindent befedő csendből nyilvánvaló, hogy jó ideje nem lakik itt senki”
„… és a fölé hajló, csupa csont Ivyt, madárfészekre emlékeztető frizurájával, aki úgy néz ki a kezére hulló fehér törülközővel, akár egy stólát viselő, miséző pap”
„ott jön Rex, a kutya, kinyújtott nyelvvel totyogva lefelé, a farka őrizetlenül hagyott kormánylapátként lendül egyik oldalról a másikra”
Szerintem ez egy hangulati könyv. Türelmetlen, zaklatott idegállapotban nem lehet olvasni. Muszáj egy kicsit lenyugodni hozzá, ráállni a banville-i frekvenciára, akkor nagyon jól fog működni a dolog. Mindenesetre, aki akcióban dús történetet vár vagy egy nagy katartikus regényre számít, az inkább pihentesse, és tegye el a merengősebb napokra. Szerintem nem fogja megbánni.
10/7
A könyvért köszönet a Geopennek!
Utolsó kommentek