Alapvetően nagyon macho könyv ez, barátságról, apa-fiú kapcsolatról, hódításról meg a győzni akarásról, mégis annyira jól van összerakva, hogy nem lehet nem szeretni, még annak sem, aki alapvetően fázik ettől a tesztoszterontól túlfűtött világtól.
Az összerakni szó már csak azért is helyénvaló, mert mozaikszerű narratíva formájában bomlik ki előttünk a főszereplő fiú, Davidú, azaz a Költő, a nagyapja és a nagybátyja története. A hátteret a háború alatti afrikai hadszíntér (nagypapa itt esik fogságba), a második világháború utáni Palermo (ahol az übermacsó nagybácsi, Umbertino megnyitja edzőtermét), illetve a kilencvenes évek Palermója szolgáltatja.
A permanensnek ígérkező maffia-leszámolássorozat, az egyre gyakrabban felugató puskaropogás zaja keserű aláfestést szolgáltat a felnövő és reményteli bokszbajnok, a Költő mindennapjaihoz, ennél jobban azonban nem igazán zavarja meg a fiú életét. Aki rendszeresen jár edzésekre és iskolába, a fennmaradó időben pedig a környék pofozózsákjának használt Gerrusónak az unokatestvéréről, Nináról álmodozik. És miközben a lányt próbálja meghódítani, Davidú észre sem veszi, hogy az eleinte vércikinek gondolt Gerruso személyében egy igazi barátra talált.
Davide Enia színházi ember, az Úgy a földön is volt az első regénye. Ehhez képest lenyűgöző, ahogy az idősíkokat keveri, egymás mellé sorolja, rávetíti egyiket a másikra. Hogy az ember ezt élvezni is tudja, muszáj egy kicsit belerázódnia. Éppen ezért a kezdet kicsit zötyögős, de csak azért, mert Enia nem nyújt különösebb segítséget annak lokalizálásához, hogy éppen a gyerek Davidú, a mocskosszájú nagybátyja vagy az afrikai internálótábort megjárt nagyapja pozíciójába helyezi-e az olvasót. A történet kibomlásával természetesen a mozaikdarabkák is szépen a helyükre simulnak, így az olvasás élménye is sokkal flottabb lesz.
Én azonban szeretem az ehhez hasonló játékokat, ráadásul a befogadást az erőteljesen párbeszédes forma is megkönnyíti. A regény nyelvezete mindamellett a beszélt nyelvhez közeli, helyenként mégis nagyon lírai, Enia ezzel pedig nagyon erős atmoszférát teremt. Holott a könyvben megjelenő külvilág (világháború, robbantások, maffialeszámolások, boksz) minden csak nem költői, ráadásul a női szereplők marginális megjelenítése is csak erősíti ezt a nagyon férfias, erőszakos képet.
Mégsem jelenthető ki egyértelműen, hogy a nők, különösképp a nagymama és Nina, elhanyagolható szerepet játszanának Davidú életében (érdekes mód azonban az anya nem egy markáns figura a történetben), rajtuk kívül azonban jobbára csak az Umbertino életében és üzelmeiben kulcsszerepet játszó palermói kurvák vonulnak el hosszú sorban előttünk.
„– Öt.
Ceresa edzője továbbra is próbálta felállásra buzdítani tanítványát, míg a segédje azt ismételgette, akár egy fohászt:
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…
– Hat.
Ceresa nem állt fel.
Nagyapám összeszorította a fogát.
– Hét.
Umbertino a levegőt bokszolta maga előtt.
– Nyolc.
A lélegzetem nyugodt volt.
Kesztyűbe bújtatott kezem még ki volt éhezve.
– Kilenc.”
(Davide Enia: Úgy a földön is, Libri Kiadó, 2013.)
Az Úgy a földön is egy hamisítatlan fejlődésregény, az abban felbukkanó topikok (felnőtté válás, első szerelem, első barátság) ugyanakkor túlságosan nem feszegetik a műfaj határait. Amiben mégis új talán, hogy a köztudatban élő mamma-imádat helyett egy férfikötelékekre épülő olasz családtörténetet tár elénk, emellett az olaszok második világháborús afrikai szerepvállalásán keresztül egy – számomra legalábbis – eddig jóformán ismeretlen történelmi nézőpontot sikerült felvillantania.
10/8
A könyvért köszönet a Libri Kiadónak!
Utolsó kommentek