Csepregi János a jelek szerint nem bízott semmit sem a véletlenre, és Az amerikai fiú nevű blogjával már akkor megágyazott majdani regényének, amikor a nagyközönség még csak betűzte, hogy U-l-p-i-u-s-h-á-z.

A regény hőse kétségtelenül az amerikai fiú, Feri, aki még csak hatodikos, de úgy teleszívta magát a szabadság levegőjével, hogy vígan tesz minden, a tanárok és a szülők állította szabályra. Igazi idol ő, még akkor is, ha néhány fejezet után örök búcsút is kell neki mondanunk, alakja azonban mindig példa marad tizenkét éves narrátorunk számára, aki egyre nehezebben bírja a falusi környezet és az egész nyolcvanas évek fojtogató, szürke és lehangoló sivárságát (most szólok: a Budapest táblát elhagyva nincs ember, aki közértnek mondaná a boltot. Jobb helyeken: bót.).

Mert hiába szivárog be a vasfüggöny repedésein keletkező réseken a Nyugat (hogy mást ne mondjak, már egyhang-alámondásos videókazin bármennyiszer meg lehet nézni a Rambót vagy a Vörös Szonját), de ha az ember a nagymamájával él, a nagyobbak örökké elverik, és még a szépséges Dancs Viki se méltatja pillantásra, akkor a helyzet időnként több, mint kilátástalan. Ráadásul elbeszélőnk univerzumának elpusztítására egy soha nem látott rém, a hírhedt diszkódémon készül (földi helytartója a zenebutikos Juhász Előd), a csapást pedig csak egy igazi rocker tudja elhárítani.

Na most, azt gondolom, hogy aki a nyolcvanas években szocializálódott, az mindenképpen imádni fogja Az amerikai fiút. Csepregi János annyira telesűrítette a regényt a saját gyerekkorom ikonikus tárgyaival, zenéivel, filmjeivel, édességeivel (a limópor meg a kólaszörp megvan?), hogy az olvasás időnként egy óriási és permanens rácsodálkozásba és röhögésbe fulladt. (Ekkor jön az, hogy És arra emlékszel, hogy…?)

„Testnevelésórán is, mindannyian kopaszon, maximum kefefrizurával, kék klottgatyában, fehér atlétában feszítettünk a tornasorban, ő meg színes, maradónás pólóban, meg még a felnőttek között is menő, hátul sportos, elöl elegáns bundeszliga-frizurájával, mint egy büszke harcos állt Kucsa tanár bával szemben, aki még egy árva tetűcsúszdát (azaz hátul barón hosszúra növesztett egyetlen, magányos tincset) se viselt el a nyakunkon, nemhogy vállig lelógó fürtöket.” (Csepregi János: Az amerikai fiú, Ulpius-ház, 2013.)

Hogy a lengyelpiac, zenebutik, poptarisznya kifejezések az akkor és azután születettek számára jelentenek-e valamit, nem tudom, csak sejteni vélem, hogy talán nem túl sokat. Ez viszont jelentősen levonhat a regény élvezeti értékéből, mert ha valami, akkor éppen ez az egyik nagy erőssége a könyvnek. Ugyanakkor persze nem lehet elmenni amellett az izmos tény mellett sem, hogy Csepregi alapvetően nagyon jól ír, könnyed és humoros, és látszik a szövegen, hogy nem csak belekente a klaviatúrába, hanem ez a szöveg, kérem, meg van dolgozva. 

Az már talán az én bajom, hogy névtelen narrátorunk alakja nem igazán tudott magával ragadni, és a vele felbukkanó karakterek is kissé egysíkúak, arctalanok maradtak. Az az igazság, hogy ezúttal a körítés szerintem sokkal jobb lett, mint maga a főétel, viszont Az amerikai fiú ettől függetlenül igazi generációs regény, maga a tömény nyolcvanas évek. Megyek is, és iszom egy kólaszörpöt!

                                                                                                                                    10/6

Az e-könyvért köszönet a Book and Walk webáruháznak!