Szállási Titusz vámpírkalandjainak végére tesz pontot Benedek Szabolcs véres trilógiájának harmadik kötete, A vértanú. A szereplők szinte kivétel nélkül ismerősek, közülük is azonban a legmarkánsabban az marad meg az olvasó emlékezetében, melyet úgy hívnak, Budapest.
Miközben az első és a második kötet cselekménye között évek teltek el, itt rögtön A vérgrófnőben felfestett vámpírmenyegző utáni napon indítunk. Pontosabban majdnem. Az eddigi kötetekkel ellentétben ugyanis Benedek egy elég jelentős történelmi betétet használ, mellyel Mátyás király korába és udvarába röpíti vissza a b. olvasót.
Teszi mindezt azért, mert a regénybeli jelen megismeréséhez a múlt adhat erőteljes fogódzót, közte is egy János nevezetű írástudó krónikája, aki legnagyobb szerencsétlenségére egy évig Drakula szolgálatában állt. A régmúlt felidézése túlságosan nem fokozza az izgalmakat, az első klasszikus vámpírmegjelenésig is úgy nagyjából a 250. oldalig várni kellett, nálam azonban ez korántsem rontja az átlagot. Főleg, mert Benedek nagyon kellemesen ír – igazából semmi különösebb flikk-flakk, helyette klasszikus történetmesélés jellemzi, a gördülékeny, laza csuklós fajtából.
Mindent összevetve is az volt egyébként a benyomásom, hogy Benedek Szabolcs csak ürügyként használja ezt az egész vámpírhistóriát annak érdekében, hogy az első világháborús, illetve a két nagy háború közötti Budapestről írhasson. Itt van nekünk rögtön a régi ismerős Molnár, aki még mindig hazajár a New York kávéházba, meg Ady, immáron megtörten, betegen. Az egyik legemlékezetesebb jelenet is a költő karakteréhez fűződik, aki két újságíró társaságában, egyikük Titusz, a Nemzeti Tanács látogatását várja („Dadogva – szólalt meg Ady. – Ez legyen az első szó benne. Úgyis dadog mindenem.”).
„Évek óta egy rettentő, nyomasztó világban éltem, amit föltehetően démonok nélkül is borzalmasnak, elviselhetetlennek éreztem volna, így azonban szörnyű rémálomként szakadt rám a valóság, ahonnét nem volt fölébredés. Sok esztendővel korábban anélkül tárult föl előttem ez a másik világ, hogy engem is megharaptak, megfertőztek volna. Én viszont szerettem volna szabadulni ebből az állapotból. Arra vágytam, hogy se tudnom, se tennem ne kelljen semmit.” (Benedek Szabolcs: A vértanú, Libri Kiadó, 2013.)
De közben ez egy teljesen más Budapest is, amely éppen magához térni látszik a világháború, majd a versailles-i béketárgyalások utáni sokkból: a kávéházak zárva, a lisztet jegyre adják, dühöng a spanyolnátha, a kommunisták pedig egyre eredményesebben szervezkednek. Nem csoda, ha ezek után hősünknek kevesebb ideje jut a Drakula utáni hajtóvadászatra, ez azonban nem is olyan nagy baj. Maga az egész vámpírszál is kevésbé erőteljes, mint volt mondjuk a második részben, viszont a korabeli Budapest portréjának megrajzolása nagy piros pontot érdemel. (Egy alaposabb korrektúra viszont nem ártott volna, így elkerülhetők lettek volna az olyan bosszantó sajtóhibák, minthogy „a rendőrség egy gyárudvaron a sztrájkolók közé nőtt”, 196.o.).
A regényben a drakulás probléma mindamellett meglehetősen kurtán-furcsán oldódik meg (spoileres, ha érdekel, jelöld ki: már ha annak vesszük, hogy a koporsójában pihenő „Karóbahúzót” Szamuely elvtársai likvidálják mintegy véletlenül), de én azt annyira nem is bántam. Remélem, hogy Benedek még sokat ír legkedvesebb szereplőjéről (nem, nem Tituszról van szó, lásd az első bekezdést), de akkor se lennék meglepve, ha legközelebb egy törökkori fantasyvel rukkolna elő.
10/8
A könyvért köszönet a Librinek!
Utolsó kommentek