Minden elismerésem a történelmi regények íróié. Aki csak egyszer is kísérletet tett arra, hogy egy adott korról – a nagy összefüggések és történelmi tények mellett – a létező legtöbb adatot összegereblyézze, az öltözettől kezdve az üdvözlési formulákon át egészen, mondjuk, az udvarlási szokásokig, majd ezt az adattömeget egy fordulatos, hiteles történetben dolgozza fel, az tudja, miről beszélek.

Történelmi regényben alapvetően két fajtát ismerek: az egyik, amelyben az adott korszak vagy történelmi esemény csak aláfestésként, egzotikus elemként szolgál, a másik pedig a történeti hűségre törekvő változat, amelyben a lelkiismeretes szerző az adatok miriádjaival egyszerűen lezsibbasztja az olvasót. Ritka a középút.

Vanora Bennett könyve, a Hölgy mókussal és seregéllyel mégis valahol a két típus között van. A kötetben Thomas More/Morus Tamás nevelt lánya, Meg Giggs szemén keresztül nyerünk betekintést a befolyásos tudós-politikus életébe, mindennapjaiba, abba, miként emelkedik egyre feljebb és lavíroz kezdetben sikerrel a Tudor-kori nagypolitikában, majd hogyan válik végül az Európa-szerte ismert és elismert humanistából az eretnekeknek tekintett protestánsok elvakult üldözőjévé.

Ez azonban jobbára csak mellékszál a történetünkben: az igazi nagy durranás egy festmény, melyet ifjabb Hans Holbein fest a More-családról. Pontosabban ugyanannak a festménynek a két verziója. És a lényeg itt is a részletekben rejlik. A csak első ránézésre szimpla családi portré ugyanis bonyolult viszonyrendszereket takar, az egyes alakok helye, kéztartása, de még ruhájuk mintázata is mind-mind jelentőséggel bír.

„A királyi kegy elvesztését és a bukást Holbein egyszerű és egyértelmű szimbólumokkal ábrázolta. A lordkancellári tisztséget jelképező lánc függőjének Tudor-rózsáját és a láncszemek alakját eltorzította, de sok más apró részletet is – egy fejjel lefelé fordított váza, az Alice úrnő szoknyájába kapaszkodó majom – úgy változtatott meg, hogy minél szembetűnőbb legyen: a valóság a feje tetejére állt, a dolgok természetes rendjébe sötét erők avatkoztak be.”

Vanora Bennett irodalmi bravúroktól mentes, tisztességesen megírt történetet kanyarított elénk. Aki kicsit is bukik az összeesküvés-elméletekre, az külön örülhet, a könyv egyik nagy csavarját ugyanis az írónő egy Jack Leslau nevű amatőr történész elméletére alapozta. Eszerint III. Richard nem ölette meg IV. Edwardnak a Towerbe zárt két fiát, Edwardot és Richardot, hanem a hercegek szerencsésen megmenekültek, és VIII. Henrik uralkodás alatt – álnéven – eléggé tisztes kort éltek meg. Richard, az egykori yorki herceg, ráadásul orvossá képezte magát és Thomas More fogadott lányát, Meg Giggset vette feleségül.

Hogy a feltevésnek mennyi valóságalapja lehet, azt nem tudni, mindenesetre Jack Leslau komoly erőket mozgósított elmélete bizonyítására. Így például az illetékes egyházi hatóságoktól engedélyt kapott arra, hogy endoszkópos vizsgálatokat végezzen az állítólagos Richard sírhelyén, a mecheleni Szt. Rumbold katedrálisban. (Az esetről annak idején eléggé részletesen írt a brit The Independent.) Hogy a tervbe vett DNS-vizsgálatoknak mi lett az eredménye, ha lett egyáltalán, arról azonban semmi közelebbit nem találtam.

Vanora Bennett mindenesetre bőségesen teret ad Leslau hivatalosan nem bizonyított elméletének, utószavában azonban – talán éppen ezért – fontosnak tartotta leszögezni, hogy a regény „jóval több történelmi tényre épül, mint azt az olvasó gondolhatná”. És ebben úgy istenigazából nem is kételkedem. Szemmel láthatólag alapos kutatómunka előzte meg az írást (arról nem is beszélve, hogy kapásból most egy olyan szépirodalmi művet se tudnék mondani, amely – tematikus bontásban – bőséges forráslistával látná el az olvasót, nem mintha kéne, elvégre nem tudományos munkáról van szó, mégis).

A szerelmi szálat, ráadásul a szerelmi háromszög kibomlását azonban a legkevésbé sem kellett volna erőltetni. Az összezavarodott Meg Giggs és a bumfordi festőzseni összeborulása számomra kicsit sem életszerű, és Bennett meglehetősen könnyedén intézi el Meg és férjura kibékülését is. Ezt a szerelmi szálat domborítja ki egyébként a magyar cím is, amely azonban még így is fényévekkel jobb az angol eredetinél (Portrait of an Unknown Woman – Egy ismeretlen nő portréja).

Mindezeken túl a történet végén elég kurtára-furcsára sikeredett a kegyvesztetté vált Thomas More érzelmi ábrázolása is, még úgy is, hogy alapvetően nem (csak) róla szól a történet. A hitében mindvégig kitartó, ám politikailag immáron halott More belső világának részletesebb felfestése olyan plusz töltetet adhatott volna, amit igazán kár volt kihagyni.

Ám, ha már képekről van szó, akkor mégse menjünk el szó nélkül a külcsín mellett. A magyar kiadás borítóján a szóban forgó festmény egésze megtalálható, ami nagyban elősegítette a tájékozódást, nem csak a szereplők kezdeti beazonosításánál, de a későbbi aprólékos részletek ismertetésekor is.

Egyfajta iránytű volt az olyan – hát, mondjuk ki – vizuális analfabétáknak, mint amilyen én vagyok. Egy valamire ugyanis rá kellett jönnöm: hiába néztem meg többször is a képet, bizonyos dolgokat egyszerűen nem láttam meg, hiába voltak az orrom előtt.

Persze, hogy a könyv magyarázatai mennyire helytállóak, azt valószínűleg csak egy művészettörténész tudná megítélni, én mindenesetre vevő voltam rá, és az igazat megvallva ezen a ponton teljesen le voltam nyűgözve. Ha azt mondom, hogy a Bennett-regény után teljesen más szemmel nézem ifjabb Holbein képeit, akkor egy kicsit sem túlzok. A történeti hűséget meg tessék máshol keresgetni.

Tudor-fanoknak mindenesetre szívből ajánlott.

                                                                                                                        10/8
                                                                                                                                                              
A könyvért köszönet a Geopennek!