Néhány angol azt tartja az írekről, hogy ők (mármint az angolok) adták nekik a nyelvet, viszont az írek voltak azok, akik megtanították az angolokat arra, hogyan is kell használni azt – írta még 2005-ben a Daily Telegraph, amely ezzel a kijelentéssel olyan illusztris társaságba sorolta John Banville-t, amely tagjai között tudhatja Oscar Wilde-ot, G. B. Shaw-t, James Joyce-t vagy éppen Samuel Beckettet.
Kíváncsi lennék, hogy Banville mit szólt annak idején a fenti okossághoz, de az biztos, hogy a nyelv, amelyet használ, pontosabban, ahogyan használja, valami egészen különleges. Már a Végtelenek kapcsán is azt gondoltam, hogy nagyon puhán, nagyon finoman ír, és ezt fenntartom A tenger című könyvénél is. Kicsit melankolikus, meditatív, befelé forduló ez a regénye is, de olyan pontosan egyensúlyoz, hogy még csak véletlenül sem lesz giccses, vagy éppen terhes az a lelki tartalom, melyet olvasóira zúdít.
A regény főszereplője egy Max Morden nevű öregedő művészettörténész, aki nemrég veszítette el a feleségét, Annát. Lelki sebeit gyógyítandó – hivatalosan persze azért, hogy befejezze monográfiáját Pierre Bonnard francia festőről – egy tengerparti házban bérel szobát. A ház egészen különleges, főként azért, mert a férfi gyerekkorában többször is megfordult benne. Akkor még a Grace család lakta: a fiú titkon az anya, Connie domborulatait csodálta, ideje java részét pedig az ikrek, az öntörvényű Chloe és a néma Myles társaságában töltötte.
Banville a regény több pontján is sejtetni engedi, hogy ezt a nyarat valamilyen tragédia árnyékolta be („Van itt egy bicikli, igen, látok egy biciklit, hanyagul a páfrányok közé döntve, félrefordított kormánnyal, az első kereke valahogy illetlen szögben mered az ég felé – így visszatekintve mintha csak az elkövetkező eseményeket vetítette volna előre alamuszi módon.”), de hogy mi is történt pontosan, azt egészen a végéig megtartja magának.
A házat a vénkisasszony Miss Vavasour igazgatja, és Mordenen kívül az Ezredes bérel még itt szobát, akiről főhősünk jó darabig nem tudja eldönteni, hogy valóban katona volt-e, vagy csak egy ügyes szélhámossal hozta össze a sors. („Miss Vavasour bizalmasan elárulta, hogy többször is látta őt belopózni a vasárnap reggeli misére. Egy katolikus belfasti ezredes? Különös, roppant különös.”) A táj, a ház, a bútorzat egyes darabjai, minduntalan a Grace családdal töltött nyárra emlékeztetik a férfit, aki közben képzeletben végigvezet minket azon az egy éven is, amely felesége halálához vezetett.
„Szerette kihívások elé állítani az embert, de ingerült lett, ha valaki megfelelt a kihívásaira. Egy baljóslatúan csendes reggel, amikor a horizonton viharfelhők gyülekeztek, a tenger pedig lapos volt és szürkén fénylett, ott álltam előtte, derékig a langymeleg vízben, és arra készültem, hogy alábukva átússzak a lábai között, ahogy azt néha megengedte nekem.
– Siess – mondta összehúzva a szemét –, épp most pisiltem.” (John Banville: A tenger, Geopen Könyvkiadó, 2009.)
Három szálat fon így egybe Banville. Ahogy haladunk előre, az egyes emlékfoszlányok, gyerekkori és fiatalkori sztorik, visszaemlékezések búvópatakként bukkannak elő, újabb és újabb plusztöltetet adva a történethez, mindez azonban olyan bravúrosan történik, hogy az az olvasás élményét egy pillanatra sem zavarja meg.
A gyász, a veszteség, a fájdalmas emlékezés, ezek lehetnének talán a kulcsszavak, A tenger mindezek ellenére nem egy ruhaszaggató, önsajnálatba fulladó mű, sőt, a végébe beépített csavar további gondolatokra, a kirakós darabjainak újrarendezésére késztet, még bőven azután is, hogy az ember becsukja a könyvet.
10/10
A könyvért köszönet a Geopennek!
Utolsó kommentek