„Elkeserít, hogy a budapestiek nem szeretik a városukat. Budapestet lehangolónak érzi az emberek többsége, pedig csodálatos új dolgok is történnek itt” – egyfajta vallomásnak is beillene ez a mondat. Pedig Török Andrásnak, a több változatban és több nyelven is megjelent Budapest könyv szerzőjének nem is kell nagyon bizonygatnia, hogy mennyire odavan ezért a városért. Elég csak fellapozni a kötetet, amelynek harmadik, „gyökeresen átdolgozott” kiadását szerdán mutatták be egy budapesti galériában.

Az egyéni hangvételű útikalauzt elsősorban a Budapestre érkező nem budapestieknek ajánlja a szerző, igaz, a könyv szerkesztője, Tönkő Vera szerint inkább a fővárosiak forgatják majd előszeretettel. A bemutató házigazdája, Lévai Balázs rögtön az elején gyors próbára teszi Török Andrást, azt tudakolva egyebek között, hol lehet a legjobb lángost enni a városban (T.A. az Ecseri úti piacra tippel), hol érdemes kávézni (szerzőnk a Hold utcai piac kávéfőzőjére esküszik), és honnan legszebb a naplemente (a saját erkélyéről).

Kiderül az is, hogy a 15-ös busz kiváló terep az „alkalmazott emberlesésre”, mondjuk alkonyatkor, amikor a földszinti lakásokban már felkapcsolták a lámpákat, de a redőnyt még nem eresztették le. „Rengeteg mindent meg lehet tudni a magyar lélekről”, teszi hozzá Török András. Akinek könyve amúgy előbb jelent meg angolul, franciául és németül, mint magyarul. Igaz, azok „nem tudnak olyan személyesek lenni”, mint a magyar nyelvű változat. Ez utóbbiban ugyanis lépten-nyomon felbukkan két figura, Simplicissimus és Complicatus, akik szubjektív megjegyzéseikkel tarkítják a szöveget. Török András bevallja, hogy mind a két figura részben ő maga, igaz, Complicatus alakját egy valós személyről, egyik legjobb barátjáról, Nádasdy Ádámról mintázta.

A kötet sok szempontból sem tekinthető szokványos útikönyvnek. Először is nincs benne térkép, legalábbis nem olyanok, amelyeket megszokhattunk. Felvidéki András rajzai – a szerző kérésének megfelelően – csak a szépet és a fontosat ábrázolják térben, „oly módon, hogy a fáknak is legyen árnyékuk”. Emellett ritka az olyan útikönyv, amely találós kérdésekkel bombázza az olvasót: így, aki akarja, megkeresheti, mely épületeken díszelegnek a szerző kedvenc timpanonjai, vagy hol böki az eget a kötetben szereplő nyolc templomtorony. Nem megszokott az sem, hogy egy útikönyv ne tartalmazna fényképeket az adott városról – ebben a könyvben van is fotó, meg nincs is. „Simplicissimus nem bízik a fényképekben, mert azok hazudnak”, derül ki az indok rögtön a kötet elején, amely talán ezért nem mai, hanem archív képekkel illusztrál.

A Budapest könyv öt sétára invitál a városban, a legfontosabb látnivalókon kívül azonban kis eldugott helyekre is felhívja a figyelmet, amelyek mellett valószínűleg nap mint nap elmegyünk, anélkül, hogy tudnánk létezésükről. A Magyar Rádió épületétől nem messze található például Tichyné „nevezetes pucerája”, amelyről Fehér Béla tervez regényt írni, de külön címszót kapott az az utcarész is, ahol egykor hosszú sorok kígyóztak az Adidas bolt előtt. Török András ezzel egyidejűleg megosztja velünk azt is, hogy mit tart a legnagyobb veszteségeknek és elszalasztott lehetőségeknek a városban, és mi az a 33 hely, épület vagy élmény, amiért szerinte érdemes Budapestre jönni.

„Turista vagyok a saját városomban. Minden külföldi városban úgy éreztem, bárcsak lenne még két-három nap, hogy megismerjem, itt pedig mindig van két-három nap”, idézi fel a sokak számára ismerős érzéseket a szerző, aki úgy véli, akkor járunk el a leghelyesebben, ha a város élvezetét „folyamatos sportnak” tekintjük, és amikor csak lehet, kerülőutakat teszünk benne. A könyvben egyébként nem csak ő, de mások is vallanak a városhoz fűződő érzéseikről, élményeikről, például Váradi András biokémikus (és ócskapiacbolond és műgyűjtő) vagy Frank Tibor történész. A merítés meglehetősen nagy, hiszen Kosztolányi vagy Krúdy egy-egy írása éppúgy helyet kapott, mint Závada Péter/Akkezdet Phiai egyik verse. Itt jegyezném meg, hogy ez utóbbi címe helyesen Budepesmód (így két e-vel), teszem mindezt azért, mert erre maga a szerző az utolsó oldalon kimondottan megkér.

Török András ugyanis szokatlan nyíltsággal kéri arra olvasóit, bármilyen megjegyzésük akad, gondolatuk támad, bármilyen hibát találnak, osszák meg vele. És ehhez megadja az elérhetőségeit is. Igaz, telefonon csak indokolt esetben keressék, mert – teszi hozzá – a felesége „(akinek a segítsége nélkül ez a könyv persze sohasem…) sokallja a telefoncsörgést”.