Karácsonyra kaptam ezt a könyvet, és sokáig ide-oda pakolgattam a polcomon. Nem mintha nem szeretném a történelmet (nagyon is), de az utóbbi években valahogy nem nagyon volt szerencsém a magyar történelmi regényekkel. Sokszor volt olyan érzésem, hogy vontatottak, hömpölygőek, a történeti hűség kedvéért bezsúfolt szereplők, helyszínek és dátumok miatt pedig gyakran elveszett az olvasás élvezete.
Kicsit tartottam attól, hogy A Hajnalcsillag fénye is ilyen lesz, de hát nem is tévedhettem volna nagyobbat.
A Hunyadi-regénysorozat első része erősen indít, rögtön ott vagyunk a mohácsi csata kezdetén. Toporgó harci mének, állig felfegyverzett katonák, meg Lajos, aki a jelek szerint lenne inkább bárhol másutt, mint a mohácsi csatamezőn. A regény távoli indítása nem véletlen, hiszen itt van elbeszélőnk, „a szép öregember”, Deér-Sólyom István, aki éppen csak nem hagyja ott a fogát a törökök elleni összecsapásban. Az ő szavaiból bontakozik ki azután szépen lassan Hunyadi János élete.
Aki a legkevésbé sem az a gáncs nélküli lovag, akit a történelemkönyvekből ismerhettünk. Egy forrófejű, sokszor meggondolatlan, kiszámíthatatlan figura, aki legalább olyan sokszor néz a pohár fenekére, mint az asszonyok szoknyája alá.
Hasonlóan plasztikus kép tárul elénk a kor uralkodójáról, Zsigmondról, aki Hunyadi Jánoshoz hasonlóan nagy nőfaló, szeret az élet naposabb oldalán sütkérezni, de a törökök elleni küzdelemben sokszor alulmarad: amikor a leginkább lenne szükség a lélekjelenlétére, egy ijedt, tanácstalan, cidriző pasassá vedlik át, akinek, ha nem lennének hűséges katonái, már csak percei lennének hátra. A nikápolyi csata egyik sorsfordító pillanatában például
„Zsigmond még nem vette észre, hogy mi történt, hogy mekkora a baj; ijedten gubbasztott ékes, díszes nyergében, a kezében szorongatott kard vasa még nem látott vért.”
Fordulatosnak mindenképp fordulatos A Hajnalcsillag fénye, melynek egyes jelenetei filmszerűen peregnek le – némi képzavarral élve – az olvasó szeme elől. Az már csak az utószóból derül ki, hogy mindez valószínűleg nem véletlen, hiszen Bán Mór több alkalommal is részt vett olyan forgatókönyvek megírásában, melyek a Hunyadiak életét vitték volna filmre. Simán el tudnám képzelni egyébként, hogy a regényből egy a Tudorokhoz hasonló tévéfilmsorozat kerekedjen: mindennapi hősökben, fondorlatos gonosztevőkben, színes-szagos mellékszereplőkben, emellett erőszakban és szexben nem lenne hiány.
„– Ó! – Az öreg gyengéden megérintette Dénes vállát. – Soha ne ítélj, hogy ne ítéltessél, fiam! Bármit is tett Morzsinai Erzse, avagy nem tett, őnélküle soha nem lett volna az a mi Hunyadinkból, aki lett. Másrészt pedig ne feledjed, akkoriban más idők jártak, mint mostan. Ahol a király megfordult, hadjáratban, vadászaton, a nagyurak egymással versengve imádkozták be az ágyába saját asszonyaikat, leányaikat. Nagy kegy volt, dicsőségszámba ment, ha Zsigmond, aki bizony szerette az ilyesfajta élvezeteket, Isten nyugosztalja, együtt hált valakivel. Hogy hány fattyat nemzett erre is, arra is, szerte az országban? Ki tudná azt megszámolni?” (Bán Mór: Hunyadi – A Hajnalcsillag fénye, Első könyv, Gold Book, 2008.) |
A Hajnalcsillag fénye leginkább ugyanis abban tér el a klasszikusként ismert történelmi regényektől, hogy ha nem is explicite, de e két utóbbiból bőven kijut belőle. Soha ennyi fejet szerintem nem loccsantottak még szét magyar történelmi regényben, és talán soha ennyi nőt – legtöbbször kedve és akarata ellenére – nem vágtak még gerincre, mint itt.
A 15. század eleje valószínűleg nem is a finomkodásról vált ismertté, ám ennek ellenére az volt az érzésem, hogy az erőszak és a szex megjelenítése néha öncélúvá, hogy úgy ne mondjam hatásvadásszá vált Bán Mórnál. Szintén túlírtnak tartom a Vladdal foglalkozó részeket (értem én, hogy a szerző nem tudja elnyomni fantasy-írói énjét, de akkor is), ezeket simán feszesebbre lehetett volna rántani, a beszélő koponyát pedig a magam részéről egy laza mozdulattal ki is hagytam volna a sztoriból.
Mindent összevetve azonban kellemes csalódás volt a regény (bár ez a narancssárga borító, a giccses tipográfiával meg a díszkarddal, egy időre biztosan beleégett a retinámba), és alkalomadtán nem fogok elfutni a folytatás elől sem. Viszont egy aprócska észrevétel még: a kötet, amit a Jézuska hozott nekem, már az ötödik kiadás. Ehhez képest azonban – különösen a regény utolsó harmadában – még mindig túlságosan sok az elütés. Egy alapos újrafésülés tán nem ártana.
10/7
Utolsó kommentek