Gasztrokrimit ígér a fülszöveg, de jobb, ha tisztában van vele az olvasó: igazából nem gyilkolnak meg itten senkit – leszámítva persze azt a pár száz szárnyast, disznót, édes- és sósvízi halat, melyek néminemű trancsírozás után a fazékban kötnek ki. Izgalmakban azonban nincs hiány: az Ede a levesben ugyanis olyan titkoknak, féligazságoknak, legendáknak – vagy, ahogy a társszerzők egyike, Fehér Béla fogalmazta meg volt a könyvbemutatón – szamárságnak járt utána, melyekkel telis tele van a magyar gasztrotörténet.
De kezdjük rögtön a legelején: ki az az Ede? És mit keres a levesben? Ede persze nem más, mint Ujházi, és az ő elhíresült, és mára már néminemű metamorfózison átesett levese. A nagy színész kondérjába ugyanis nem kerülhetett akármi, holmi csirkék, tikok vagy egyebek, csak kellően vén kakasok, amelyeknek „megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, míg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel (…)”.
Valószínűleg ez maga a poézis.
A könyv másik szerzőjétől, Cserna-Szabó Andrástól a bemutatón megtudhattuk azt is, hogy a könyv munkacíme eredetileg Magyar etyepetye volt. Nem kell túl sok mindent belegondolni: az etyepetye Mikszáth idejében még étvágyat jelentett. Az pedig láthatólag megvan. Mindenesetre azt letagadni se lehetne, hogy két férfi, két húsimádó gasztroőrült jegyzi a kötetet: könyékig tapicskolunk a pacalban, a tokányban, a hallében. Kedvencem az a gulyáshús, amelybe az igazi ízhatás kedvéért sok egyéb mellett a szakácsnak ajánlott egy-két darab tőgyet is beletenni.
A receptek egy része leginkább csak kultúrtörténetileg érdekes (nehezen tudom elképzelni, hogy valaki napjainkban muflongulyást vagy hódtalpat szervírozzon vasárnapi ebéd gyanánt), ám több olyan is van, amely a mai napig is megállja a helyét. Az nekem külön tetszett, amikor a boszorkány-pogácsa nevű édességnél (à la Móra Ferencné) Cserna-Szabó közli a nagymamája verzióját is.
| „Mert a nagy konyhai alapvetések azok, melyeket nemcsak a gyöngyöző húsleves mellett a hokedlin ülve, de a villamoson utazva, a kocsma teraszán fröccsözés közben, a repülőtéren várakozva, alvó szeretőnk hátán vagy unalmas focimeccs alatt egyaránt olvasgathatunk. Mert egy szakácskönyv csak a konyhai használattól nem lesz kopottá, gyűrötté, züllötté. Ahhoz, hogy ilyenné legyen, olvasmánnyá kell válnia, regénnyé, társsá, elszakíthatatlan testvérré. És tudjuk, megkerülhetetlen szerzővé csak az lehet, akinek könyve belehuppan a fürdővízbe, a Tiszába, a Balatonba vagy a Földközi-tengerbe, pörköltszaft-pecsétet hord magán és vörösbortól maszatos.” (Cserna-Szabó András – Fehér Béla: Ede a levesben, Magvető – M-Érték, 2011.) |
Az Ede a levesben mindent összevetve nem az a fajta könyv, melyet elsősorban a receptekért vesz kézbe az ember. Sokkal inkább azokért az eszmefuttatásokért, gasztronómiai, gasztrotörténeti érdekességekért, melyektől hemzseg a kötet.
Ezek közül is kiemelkedik az Ínyesmester állítólagos költészeti munkássága, Dobos C. József életének több mozzanata is (melyből csak egy a dobostorta pontos recipéje), vagy az olyan látszólag pofonegyszerűnek tűnő kérdés megválaszolása, hogy hogyan is készül a lecsó? Vagy, hogy milyen volt a magyar konyha a paprika mindent leigázó térhódítása előtt? Vagy, hogy mi volt az a csík, és miért cincogott, ha beledobták a fortyogó fazékba?
A kötet bemutatóján a szerzők abban egyetértettek, hogy a rejtélyek és a féligazságok közül ma már nagyon sok minden kinyomozhatatlan, így a gasztrokrimik egy része tulajdonképpen önmagáért van. „Ritka pillanat, amikor megtaláljuk a gyilkost” – mondják. Mindez azonban azt is jelenti, hogy olyan kiaknázatlan területre bukkantak, ahol az „edéknek” még nagyon sok keresnivalójuk van.
Az Ede a levesben így tulajdonképpen úgy ér véget, hogy nem ér véget. Kétségtelenül benne van a folytatás.
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
10/9
Utolsó kommentek