„Most először nem játszik semmit, amióta ismerem. Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek, hanem embernek született, és akinek csak napjai vannak hátra.
Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.”
Rossz hírem van, már késő. Csak szeretnénk néha ennyire gyűlölni, de a mezsgye időnként annyira keskeny, hogy óhatatlanul át- meg átbillen rajta a szerencsétlen én.
Nem véletlen, hogy ezt a részt ragadtam ki Spiró György Kémjelentéséből, amely harmincegy, látszólagos esetlegességgel egymás után pakolt rövid szösszenetet, karcolatot, novellát, lenyomatot fog egybe. Van közöttük múltbéli, meg napjainkban játszódó, sok személyes (nagy eséllyel önéletrajzi ihletésű) történet, meg persze fiktív, disztopikus – és a kötet írásai közül valahogy mindegyre kilógó – társadalmi rettenet (Reggel, Baba).
Irodalmi és történelmi hullámvasút ez a vékonyka kis kötet, melynek során felvillan a Rajk-perre rácsodálkozó gyerek képe éppúgy, mint az NSZK-ben seftelő zenészé, a társulatba belesimulni igyekvő dramaturgé, vagy az aktuális politikai potentátoknak hajbókoló rendezőé. Múltbéli történetei játszódhatnának akár itt és most is: bár A két igazgatók olvasása közben nem lehet nem Móricz Rokonokjára gondolni, ám a politikai-bürokratikus zavarosban halászó, és a felelősséget fikarcnyi lelkiismeret-furdalás nélkül az utódjára rákenő Ravaszdi alakja nagyon is mai.
Volt, ahol mégis hiányérzetem maradt, ilyen A két boldog magyar, ahol csak egy fekete-fehér fénykép árulkodik egy régvolt barátságról, vagy a Nyom, ahol még ennyi sem maradt az apai nagyapáról. („Nem szerette senki. Nem maradt nyoma.”). Hiába az erőteljes mondatok, valami mégis kibontatlan marad.
| „Nem a baráttól távolodik el az ember, hanem önmagától. A tanútól menekül az ember, önmagának attól a részétől, amit a másik a szemére vethet. Nem az eltérő politikai nézetek, nem az egymást utáló feleségek okozzák, hogy az ember nem mer többé a barátja szemébe nézni, hanem a csalódás önmagunkban, amiért nekünk nem sikerült; ez az, amit nem lehet bevallani.” (Spiró György: Kémjelentés, Magvető, 2011.) |
A legerősebbek minden kétséget kizárólag Spiró személyes lenyomatai, melyek közül kiemelkednek a szülői szerepében mindvégig idegenül mozgó anya és a vele örök érzelmi harcot vívó fia történetei. Az anyai psziché kifürkészhetetlen titkaival nyilván könyvtárakat lehetne megtölteni, Spirónál azonban itt elég néhány ecsetvonás: egy-egy mozdulat, hanglejtés, női manír.
Látszik, ismerős számára a terep, csak az tud ilyen pontosan, gondosan kicentizett távolságtartással, és a kívülálló számára már-már érthetetlen semlegességgel beszélni az anyjáról, aki évekig vergődött a gyermeki gyűlöletből és szeretetből szőtt háló szorításában.
A Duna-parti üdülőbe diadalmasan bevonuló („Boldogan fedezi fel, hogy van tusoló – nem fog tusolni –, helyeslően nyugtázza, hogy van a gyerekeknek homokozó – nem fog homokozni –, és elégedett a viszonylagos renddel és tisztasággal.”), a halálos ágyán a fiát fel nem ismerő („Öreg csecsemő. Lett még egy gyerekem, rám van bízva ő is, ki tudja, miért.”), és a fiának titokban sírhelyet vásárló anya egyszerre taszít, dühít és fakaszt könnyekre.
Újra- és újraolvasásra ösztönző történetek ezek.
7/10
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
Utolsó kommentek