Gileadnak hívják a Jordán folyótól keletre fekvő hegyet, a Biblia szerint itt kötött szövetséget egymással Jákob és az őt üldöző Lábán („Tehát gyere, kössünk szövetséget, én és te... Ez legyen a tanú köztem és közted. Erre Jákob vett egy követ, s felállította emlékkőül.” Ter 31.44-45). Gileadnak hívják azt a kis amerikai városkát is, ahol John Ames egész életében lelkészként szolgált. A mögötte álló évekre visszatekintve most számvetést készít, de nem csak saját, hanem a maguk idején prédikátorként szolgáló apja és nagyapja életéről is.
Személyes testamentum ez hétéves fiának, aki kései ajándék volt a történetünk idején (1957-ben járunk) már hetvenhét éves aggastyán életében. Aggódó szeretettel veti papírra a sorokat, és fejti fel közben azokat a szálakat, melyek pacifista apjához és harcosan abolicionista nagyapjához kötötték, és amelyek bár időről időre meglazultak, de amelyeket végleg elszakítani egyikük sem tudott.
Közben felsejlik az amerikai Közép-Nyugat utolsó száz évének történelme, így az az időszak, amely Véres Kansasként vonult be a történelemkönyvekbe (a tét az volt, hogy a későbbi 34. állam szabad vagy rabszolgatartó államként csatlakozzon-e az Unióhoz), a polgárháború, majd az éhezések és a pusztító szegénység évei, végül a világháborúk, amelyek megtizedelték a kis közösség férfilakosainak a számát.
A megpróbáltatások ellenére John Ames nem csak hitében erősödött meg, de mindvégig megtartotta derűlátását is, amely a fenekestül felfordult új életviszonyok közepette sem hagyja el. Egyedül fiatal feleségét és kisfiát félti, különösen, mikor felbukkan a városkában a közösség korábbi feketebáránya, Jack Boughton, aki – mint utóbb kiderül – szintén súlyos és fájdalmas titkokat hordoz magában.
„Életünk álma véget ér, ahogyan az álmoknak végük szakad, hirtelen és teljesen, amikor felkel a nap, és eljön a világosság. És azt gondoljuk majd, hogy mindezt a félelmet, mindezt a keserűséget a semmiért éltük végig. De ez nem lehet igaz. Aligha hiszem, hogy teljesen elfelejtjük a szenvedéseinket. Ez azt jelentené – emberi szemszögből –, hogy elfelejtjük, hogy éltünk.”
Lassan hömpölyögve áradnak a sorok a Gileadban, a regénybeli John Ames töprengő, csapongó, időről időre elkalandozó gondolatai, teológiai eszmefuttatásai pedig nálam még inkább visszavettek az olvasás tempójából. Ami azonban mégis erősen megfogott, az az a hang, az elbeszélő John Ames-é, amely időnkénti emelkedettsége ellenére is megmaradt hétköznapinak, és még akkor is valami nyugodt (időnként kaján) derű hatja át, amikor az öreg pap életének legfájdalmasabb eseményeire emlékezik vissza, közben pedig igyekszik választ találni a legkínzóbb és számára mégis talán legfontosabb elméleti, teológiai vagy éppen profán kérdésekre. Nem egy könnyű darab, kezdő és haladó számvetőknek mégis szívből ajánlott.
10/7
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
Utolsó kommentek