Sok évtizedes tabut döntöget szeptemberben megjelent könyvében Kováts Judit. Arról ugyanis, hogy a második világháború utolsó éveiben a bevonuló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar lányokat-asszonyokat, sokáig nem lehetett beszélni. Amikor pedig már lehetett, nem nagyon volt, aki elmondja, és nem is lett volna kinek elmondani a szörnyűségeket. Miként a Megtagadva hősnője, Somlyói Anna fogalmaz: 
„A hallgatás csaknem kitöltötte az egész századot. (…) Egy emberöltő elteltével aztán, amikor a megszállóink hazamentek, és bátran elmondhattunk volna bármit, nem volt kinek elmondani. Minden olyan régen történt, hogy nem érdekelt senkit, és mi is alig maradtunk már.”
A „mi” ebben az esetben több tízezer nőt jelentett csak Magyarországon. Kováts Judit huszonhárom olyan asszonnyal készített interjút, akiket a háború alatt szovjet katonák erőszakoltak meg. Az ő történeteikből állt össze Somlyói Annáé, az ő mondataik, különböző, mégis nagyon hasonló életélményeik állnak össze egyetlen egésszé, míg végül a sok száj (akárcsak a történetben) egyetlenegybe olvad, és ez a kamaszkorból éppen kilépő gimnazistáé.
Tőle tudjuk meg, milyen érzés napokig a föld alatt bujkálni, rettegni némettől, szovjettől, az aláhulló Sztálin-gyertyáktól. És ott vagyunk vele akkor is, amikor a szovjet katonák maguk alá gyűrik, vagy amikor többedmagával kihajtják kényszermunkára a Tiszához. Anna soha nem beszél a nemi erőszakról, ő maga tagadásba menekül („az nem én voltam”), a környezete pedig a hallgatásból emel falat a „megpocsékolt” lány köré.
Még saját anyja se képes arra, hogy akár csak képletesen kinyújtsa felé a kezét: az asszony akkor sem kel a védelmére, amikor a lányt kiemelik a sorból az orosz katonák, a traumatizált lányon pedig később sem képes segíteni. Talán éppen ezért annyira megható az a jelenet, a női szolidaritás ritka példája, amikor a kényszermunkára elhurcolt Anna köré saját testükkel emelnek védfalat a falubeli lányok:
„Másnap délután, még világosban érkeztünk meg a táborba. A szolgálaton kívüli összes orosz ott lebzselt, és mustrált bennünket. (…) Lépkedtem előttük, és újra átéltem mindazt, ami a pajtában történt velem. (...) Félelmemben rám jött a hányinger, öklendezni kezdtem. Kata és Vera közelebb lépett hozzám – olyan közel, hogy a karunk összeért –, mögöttem Juszti és Berta szinte a sarkamat taposta, így mentem a takarásukban, öklendezve.”
A kollektív és a személyes történelem elfojtása a második világháborút követő évtizedekben a túlélés egyfajta záloga lett, „mert a békében a megszállóinkból hős felszabadítók lettek, a hősök pedig nem gyilkolnak, rabolnak és erőszakolnak”. De az erőszakról maguk a nők sem szívesen beszéltek: sokszor saját maguk előtt is szégyellték, mintha csak ők tehettek volna arról, hogy áldozatokká váltak. A mikroközösségek (a család, a falu) hallgatásával szintén arra indította a nőket, hogy a lehető legmélyebbre eltemessék azoknak a napoknak az emlékét.
„Magamban egyre csak azt hajtogattam, hogy „nem én, nem én, nem én”. A két szóra koncentráltam: a betűkre, amikből álltak és a hangokra, amiket hangtalanul ejtettem ki, újból és újból, egyre gyorsabban, egészen addig ismételgetve őket, amíg elkezdtek összefolyni, előbb vékony erecskévé, majd dagadó folyammá változni. Mindenfelől a neménneménneménnemén áramlott felém, a két szónak már nem volt sem eleje, sem vége, a tagadáshoz és a személyemhez pedig nem volt köze.” (Kováts Judit: Megtagadva, Magvető, 2012.)
Az elfojtás viszont azzal járt, hogy ma már nem nagyon tudunk arról, mi is történt ezekkel az asszonyokkal. Kováts Judit is arról mesél a fenti kisfilmben, hogy több interjúalanya időközben elhalálozott, és magukkal vitték történeteiket a sírba. Amiről pedig nem tudunk, az olyan, mintha nem lenne, vagy soha nem is történt volna meg. Volt – nincs. Akárcsak Johann Munzert sírja a regényben, melyet hiába keresnek sok-sok évtizeddel a háború befejezése után, vagy Béninéé, akit a szovjetek lőttek agyon, és akit saját háza előtt temettek el. „Egy emberöltőn át nyíltak fölötte a virágok, a család azonban az új évezredben szétszéledt a világban, a házat ledózerolták, az udvart a virágoskerttel egyetemben pedig lebetonozták egy autókereskedés számára.”
Mintha sohasem élt volna.
Mintha soha semmi rossz nem történt volna.
Nagyon fontos könyv Kováts Judit regénye, mely arcot, nevet ad azoknak a lányoknak, akik azután egész felnőtt életükben hallgattak a háború alatt elszenvedett erőszakról. A szerző egy pillanatig sem elfogult Annával, aki se nem hős, se nem mártír a regényben. Kováts Judit távolságtartóan, már-már szenvtelenül fejti fel előttünk az egymást követő események fonalát, néha talán túlságosan is szikáran, dokumentarista jelleggel láttatja, mi történt a háború utolsó éveiben, hogyan estek szét közösségek, családok, hogyan hulltak darabokra életek. Az érzelmeknek ez a minimalista jellegű felfestése bár segít abban, hogy a maga csupasz rettenetében lássuk az eseményeket, a lelki folyamatok ábrázolásában azonban néha talán bizony kevésnek bizonyul.
10/8
A könyvért köszönet a Magvetőnek!
Utolsó kommentek