Két könyv között vacilláltam vasárnap éjszaka, végül arra jutottam, az első mondatok fognak dönteni. „– Baszki, ez meztelen!”, indít Kerékgyártó István Rükverc című új kötete. Akkor már tudtam, hogy ezzel fogok kezdeni.

Lényegében a Trüffel Milán óta vártam egy új Kerékgyártó-kötetre. Az író maga három évet várt az újabb művel, de jelentem, megérte. Mindenesetre, ha valaki a 2009-es könyvhöz hasonló pikareszkregényre számít, kegyetlenül csalódni fog. Az önálló történetekként is megálló, összességében mégis koherens egészet kitevő életfoszlányok ugyanis nem is különbözhetnének jobban a Trüffel Milánban felrajzolt monarchiabeli kalandorsztoritól.

Hőse nem egy jóképű szélhámos vagy fess életművész, hanem tulajdonképpen egy senki. Egy akárki. Valaki a tömegből, aki mellett akár minden nap elsétálhatunk az utcán, anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vetnénk rá. Név és arc nélküli figura, akit először a család, majd a társadalom vet ki magából.

A mi hősünket Vidra Zsoltnak hívják, és története a veszteseké. Azoké, akik a rendszerváltás hajnalán talán egy pillanatra maguk is elhitték, hogy átkerülhetnek a másik oldalra, a könnyen jött pénzben dúskáló, nagy kocsikkal furikázó és a mágnesként tapadó nők közül magabiztosan válogató férfiak oldalára. A nyertesekére. Azokéra, akiktől az első milliók eredetét senki sem firtatja.

Talán nem árulok el nagy titkot: nem így lett. Vidra Zsolt nem lett se nagymenő vállalkozó, se politikai potentát. A pincérből lett objektumőrből lett verőemberből lett hajléktalan útja egyenesen vezet lefelé, és nem is az az érdekes, hogy története hogyan végződik (hiszen az már rögtön az első történetből kiderül), sokkal inkább, hogy ő maga hogyan jutott idáig.

A címnek megfelelően így a végkifejlettől kezdve bontjuk vissza a szálakat egészen Vidra fiatalkoráig, és ismerkedünk meg életének, ha nem is a legfontosabb (kérdés, volt-e egyáltalán igazán fontos személy az életében), de legfőbb szereplőivel. Akik kevés kivétellel, mind lemorzsolódott, elmagányosodott, félrecsúszott egzisztenciák.

Kerékgyártó kevés szóval és – úgy érzem – nagy pontossággal ábrázolja azokat az élethelyzeteket, melyekről őrzött emlékeit vagy tapasztalatait az emberek többsége, ha tehetné, a lehető legmélyebbre temetné. Már ha egyáltalán tudja, hogy milyenek is ezek a helyzetek. Például a hajléktalanszállók, a beszélők, a gondozóotthonok világa, valamint a gyengébbeket gátlástalanul kihasználók, a gyors és személytelen kielégülést keresők, és a fásultságot alkoholban feloldók sajátos univerzuma. 

„Úgy látszott, a boltos nők is szerették a Vidrából áradó füstölt kolbász és nyers hús szagát – addigra ez maradt, a gyári bűzök már kiszellőztek.
Gyakran megesett, hogy egy ilyen raktári mérés közben a szétnyílt köpenyből duzzadt mellek buggyantak elő. Elég volt Vidrának közéjük dugnia az arcát, hogy beleszagoljon, máris a nadrágjában matatott a nő. Lenyomtak egy gyors numerát, s mire kipirulva előjöttek a raktárból, addigra Gazsi is kihörpintette a maradék kávéját.
– A jövő héten én pakolom ki a szafaládét, de a főnökasszonnyal – fordult a negyvenes pirospozsgás nőhöz, aki a kezét a szája elé kapva nevetgélt, mint akinek nincs ellenére a terv.” (Kerékgyártó István: Rükverc, Kalligram, 2012.)

A kötet egyik legnagyobb erénye az életszerű és életszagú párbeszédek tömege, melyek révén egyre mélyebbre jutunk Vidra Zsolt múltjában, tudunk meg egyre többet megfáradt házasságáról, börtöntöltelék (és örökké a „nagy buliról” álmodozó) apjáról, vagy a siófoki éjszakában a sutyerák, de nagypénzes vállalkozók előtti hajbókolásáról.

A Lezárt ügytől a Kék lavórig tökéletes ívet zár le a könyv. Minden szempontból telitalálat. Személyes kedvencem A veronai illata, és más okból ugyan, de a Dodi és Cicus képei is szerintem sokáig kísértenek még.

Most már csak abban reménykedem, hogy nem kell újabb három évet várni a következő Kerékgyártó-kötetre.

                                                                                                                        10/10