Szeretem, ha valamit nem rágnak a számba, ha nem lineárisan bomlik ki a történet, szeretem, ha felnőttként kezel a tisztelt szerző. Szeretem a talányokat, az el nem mondott, de sejtetett titkokat. Szeretem a családi történeteket, és különösen azokat, melyek annyifélék, ahányan és ahányszor elmesélik őket. Szeretem azt is, ha a fehér foltokat idővel kitölti a leszármazotti képzelet.
Talán ezért is szerettem Grecsó Krisztiántól a „Mellettem elférsz”-et. Imádtam már az első mondatát is („Én a testemmel szerződést kötöttem.”), és nagyon szerettem a vég nélküli véget is. A kettő között nagyjából hetven évet járunk be, oda és vissza, időben és térben.
A bonyodalmak persze itt is egy írással kezdődnek, egyik reflexió jön a másikra, ám a magánéleti kátyúba jutott főhősnek még kapóra is jönnek a kínos családi titkok, legalább addig se kell a saját lelki sebeit nyalogatnia. És ha nagyon őszinték akarunk lenni, jobb nekünk is: a múlt szálainak felfeslésekor érezni ugyanis, hogy ez igazán Grecsó terepe, kicsit vérszegény hősünk jelenkori kalandjai pedig csak az obligát keretet szolgáltatják az írói fantázia tobzódásához.
Mert van itt minden, kérem szépen: a hivatalos családi sztorik mögött ugyanis mintha egy másik történet is lapulna. Hősünk először csak megkapargatja a felszínt, hogy idővel aztán két kézzel vakarja ki családja múltját az elhallgatások, hazugságok, mellébeszélések, jelentőségteljes pillantások és nagy kummantások hálójából.
Így lesz például jelentősége annak, hogy volt-e szerzetes Pannonhalmán a nagypapa testvére, lesz Márton tata életében meghatározó, hogy annak idején miért nem a városi lányt vette el mégis feleségül, és sorsfordító, hogy Domos tata kivel tölti azt a bizonyos karácsonyt.
Mert hiába a nyomasztó peremvidék (a „telep”), mely a maga kilátástalanságával alaposan determinálja például a nagybácsi és az apa sorsát is, Grecsó figurái a háború után újjáépülő, illetve a jelen Budapestjén sem találják meg az érzelmi számításukat. Mert persze mindig a női fronton alakul ki valami galiba. Éppen ezért kár, hogy Grecsó nem feküdt rá egy kicsit jobban a női figurák kibontására (az egyetlen kivétel talán Jusztika).
Egyik személyes kedvencem például az epizódszerepben tündöklő Irina, aki szeretőinek konzekvensen két dolgot hoz a beregszászi boltokból: kölnit és televíziót. Vagy Róza, aki bajuszt rajzol magának a sörhabbal, és konkrétan elélvez, amikor öreg biciklijével leszáguld a kavicsos lejtőn.
| „Ez volt az első és az utolsó reményszál, hogy valódi dolgok kimondassanak. Hogy a mi családunkban másképp működjön minden: a sejtések, gyötrelmes gyanúk, elhallgatott fájdalmak spanyolfala mögül kilátsszon a valóság. Nem sikerült. Még így is csoda, hogy nem volt botrány, hogy elkövetkező életükben Sadit és Benedeket soha meg nem kövezték, le nem köpték. Boldogság, hogy szürkén, szédülten teltek el a napok.” (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Magvető, 2011.) |
Miközben pedig szépen lassan kibomlik a családja múltja, hősünk időről időre magába tekintget. Saját döntéseiben, kudarcaiban keresi az apák, nagyapák, nagybácsik nyomát, valamiféle választ, magyarázatot, hogy miért lyukadt ki oda, ahova. Legszebb példája ennek a regény vége, amikor is hősünk ugyanarra a sarokra vetődik (a Vörösmarty és az Andrássy találkozásánál), ahol annak idején a nagyapja várta Zách Évát. Összesimulnak a szálak, ami lehet megnyugtató és felkavaró is egyben.
És a nagy kérdés is még mindig ugyanaz: hősünk vajon belesimul-e a készen kapott mintába („… a férfiak szerencsétlenek voltak mifelénk”), csak egy újabb kudarcos figura lesz-e a családi képtárban, vagy ki tud-e törni a nem csak egyenes ágon öröklődő férfiúi sémából. Grecsó – számomra szimpatikusan – nem adja meg a választ, ha így tenne, valószínűleg a sarokba vágtam volna a könyvét.
Hiába nézi ugyanis hősünk idegesen az óráját, és hiába múlt már „negyedórával” öt, ott az Andrássy és a Vörösmarty utca sarkán, még bármi lehet.
10/9
Utolsó kommentek