Gerincre vágva

Fehér Béla négy évig írta a Kossuthkiflit, de ez nem nagyon látszik. Szétesettségnek, töredezettségnek nyoma sincs. Sokkal inkább úgy tűnik, mintha egyetlen delíriumos-mágikus éjszakán vetette volna papírra az 1849 májusában Pozsonyból Debrecenbe tartó kompánia kalandjait. Swappach Amadé és kedvese, Estilla (már ezek a nevek, behalok) – többedmagukkal – egy zöld delizsánszon indulnak útnak, nyomukban pedig, hát, ha nem is szorosan, mindenesetre eléggé elszántan, a két atya, Swappach tanácsos és Vödric cukkerbakker. Utóbbiak egy gyászhintón.

Mi máson.

Jonas Jonasson nem egy tipikus szerző. Legalábbis nem olyan, aki már az oviban is kis történetecskékkel szórakoztatta társait, majd kamaszként sorra nyerte a prózaíró versenyeket, később pedig szépreményű ifjoncként öreg írómesterek asztala mellett szívta magába az ihletet.

Horváth Károlynak nincs választása. Mióta elvitték a szomszéd Hajagos-fiút, nincs se éjjelük, se nappaluk, a feleségével azon rettegnek, mikor viszik el az ő fiukat, Bélát is. Bár pontosan nem tudják, mit csinált Béla 1956 októberében, hiszen beszélni nem hajlandó róla, de az bizonyos, hogy a forradalom alatt két teljes napra eltűnt több környékbeli sráccal együtt. Köztük volt a Hajagos-gyerek is.

A Rövid traktortörténet ukránul a második könyvem Marina Lewyckától, sorrendben azonban neki ez az első. Nos, ez meg is látszik. Na, de mindent a maga idejében.

Eleve kicsit bizalmatlan vagyok a nagy marketingkampánnyal felvezetett könyvekkel szemben (hogy a marketingesekkel szemben hogyan érzek, az megint egy külön történet). A Láthatatlan híd azonban kapott a recenzensektől hideget-meleget, ez pedig épp elég volt, hogy felkeltse a kíváncsiságomat.

Ahogy az már az efféle sikertörténeteknél lenni szokott, eleinte egy kiadónak sem nagyon akaródzott kiadnia Janne Teller Semmijét. Aztán 2000-ben mégis megjelent Dániában, ám rögtön óriási vitákat keltett. Amin, őszintén szólva, annyira nem csodálkozom. Azután elnyert egy csomó díjat. Őszintén szólva, ezen sem csodálkozom.

Na, de lássuk miről is van szó.

Miközben 1998-ban Amerika (és a tágabb világ) Bill Clinton és egy bizonyos Monica Lewinsky liezonjának a részletein csámcsog, egy New England-i klasszika-filológia professzornak egyik pillanatról a másikra romokba dől az élete. Coleman Silket egy mesterségesen felfújt ügyben rasszizmussal vádolják, és hiába védi vehemensen a maga igazát, a botrány miatt kénytelen idő előtt nyugdíjba vonulni. Ráadásul váratlanul még a felesége is meghal, amit Silk ugyancsak a botrány számlájára ír.

Az újonnan alakult Libri Kiadó egy friss irodalmi felfedezettel mutatkozott be a hazai könyvpiacon. A kiadó igazgatója, Sárközy Bence állítja: Izraelben járva szó szerint szinte belebotlott az ott élő Barna Dávidba, és saját bevallása szerint akkor még ő maga sem gondolta volna, hogy a véletlen találkozásnak az Egy magyar regény lesz az eredménye. (Az ÉS kritikája mindenesetre újabb színnel gazdagította a történetet, így aztán lehet vígan elmélkedni azon, hogy kit is rejthet Barna Dávid neve, már ha rejt egyáltalán.)

 Ígérem, még karácsony előtt...

Van abban valami végtelenül lehangoló, amikor a Kádár-korszak visszaböffent – úttörőstül, a tévén terpeszkedő horgolt csipketerítőstül, gmk-stul, krumplicukrostul... Annyira ugyanis nem volt rég.

Egy ideje próbálok fogást találni Julia Franck könyvén („Miért nem küldtél az angyalok közé?”), de igazából nem nagyon tudok. Alapvetően ez egy jól megírt, kellően súlyozott történet – engem azonban valahogy mégsem vágott a falhoz.

Hogy miért nem, azt tulajdonképpen én magam is szeretném tudni. Na, vegyük sorra, hátha most kiderül.

Valószínűleg kevesen köszönhetnek annyit egy botlásnak, mint Zdenek Miler. A legendás animátor, filmrendező 1956-ban egy felkérést követően hetekig agonizált azon, hogyan is mutassa be a textilgyártás ipari technológiáját a gyerekeknek. A fáma szerint Miler éppen egy mezőn sétált, amikor megbotlott egy vakondtúrásban. A többi már történelem.

Gasztrokrimit ígér a fülszöveg, de jobb, ha tisztában van vele az olvasó: igazából nem gyilkolnak meg itten senkit – leszámítva persze azt a pár száz szárnyast, disznót, édes- és sósvízi halat, melyek néminemű trancsírozás után a fazékban kötnek ki. Izgalmakban azonban nincs hiány: az Ede a levesben ugyanis olyan titkoknak, féligazságoknak, legendáknak – vagy, ahogy a társszerzők egyike, Fehér Béla fogalmazta meg volt a könyvbemutatón – szamárságnak járt utána, melyekkel telis tele van a magyar gasztrotörténet.

Két pasi...

... angyalok ...

... meg néhány csupasz nyúl...

Tarján Vilmossal kapcsolatban valószínűleg annak meghatározása lenne a nehezebb, hogy mi nem volt. Ő leginkább újságíróként szerette definiálni magamagát („az ujságíró mindig ujságíró marad”), de volt konferanszié, sikertelen sajtügynök, propagandista, étterem-tulajdonos, a New York Kávéház szíve-lelke, vezetője, és valószínűleg sok egyéb munkakörben is megfordult.

A poszt cselekményleírást tartalmazhat!

Amikor 2005-ben a Katrina hurrikán lecsapott New Orleansra, a szíriai származású, de hosszú évek óta az Egyesült Államokban élő Abdulrahman Zeitoun a városban maradt. Gyerekei és amerikai felesége, Kathy, több tízezer New Orleans-i példáját követve már napokkal korábban elhagyta a várost, a felújítási munkákból élő Zeitoun azonban fél szemét az ingóságain és a család tulajdonában lévő ingatlanokon akarta tartani.

Csilige Sándor, a lyuki ember kagylógyöngyeire fáj Négyökrű Mihály és Ördög Rozál mind a hét gyermekének a foga. Szüleik nem is nagyon tudnak mást örökül hagyni gyerekeikre, csak a kincs ígéretét, és a hitet, hogy a nagy sárgabarackfa alól kifordítva a félzsáknyi gyöngy minden bajukat-gondjukat egy csapásra megoldja majd.

Amikor 1918-ban a My Ántonia megjelent, Willa Cather már nem volt ismeretlen az irodalomkedvelők körében. Ez a könyve mára valódi klasszikussá érett, igaz, már a maga idejében is bestsellerré vált, és nem csak a szakma, de a közönség elismerését is teljes joggal zsebelhette be.

Az Ulpius-ház a jelek szerint rákapott a kékvérre, így Ugron Zsolna után (kritika itt, meg itt, meg itt, meg itt) egy újabb arisztokrata származású írónőt emelt ki a homályból. Igaz, Pallavicini Zita nem teljesen ismeretlen a bulvárhírekben vájkáló nagyérdemű előtt, ám hogy ő maga vágyott, vagy a kiadó biztatta-e a könyvírásra, az (előttem legalábbis) 187 oldal után is rejtély maradt.

És ami a következő napokban várható:

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója

Halász Margit: Gyöngyhomok

Dave Eggers: Az árvízi csónakos

Kepes András valószínűleg még úgy is az egyik legnépszerűbb televíziós ma Magyarországon, hogy évek óta nincsen képernyőn. Mindez persze lehet ugyanúgy előny, ahogy hátrány is, hiszen bár marketingszempontból kétségtelenül hasznos, ha valakinek ismert arca-neve van, a tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a késztermékben nem mindig van köszönet. Kepes mindenesetre kiváló mesélő, szimpatikus figura, aki ráadásul saját bevallása szerint mindig is könyveket akart írni, csak valahogy az évek során elsikkadt a dolog. Akárhogy is, ennek meg a kiadó gondos felvezetésének köszönhetően kétségtelenül nagy várakozás előzte meg első irodalmi próbálkozását.

A poszt cselekményleírást tartalmazhat!

Vannak könyvek, amelyek nem kész válaszokat, könnyen emészthető konfekció-megoldásokat kínálnak, sokkal inkább lehetőségeket. Mégpedig az egyéni értelmezés lehetőségét.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően a külföldi száműzetésbe kényszerült magyarok egy része az Egyesült Államokban landolt. Bár számszerűleg sokkal kevesebben voltak, mint azt a téma korábbi lelkes – jobbára amatőr – kutatói becsülték, ám katonai tapasztalataiknak köszönhetően némelyikük figyelemreméltó szerepet játszott az Észak és Dél között dúló háborúban.