Egy ideje próbálok fogást találni Julia Franck könyvén („Miért nem küldtél az angyalok közé?”), de igazából nem nagyon tudok. Alapvetően ez egy jól megírt, kellően súlyozott történet – engem azonban valahogy mégsem vágott a falhoz.
Hogy miért nem, azt tulajdonképpen én magam is szeretném tudni. Na, vegyük sorra, hátha most kiderül.
A regény központi figurája egy Helene nevű fiatal német lány. Akár könnyű élete is lehetne, akár egyetemre is mehetne, akár szeretetteljes légkörben is felnőhetne: a huszadik század eleji Európa azonban nem az a hely, ahol a lehetséges determinációknak nyílegyenes kifutásuk lenne, és Helene esetében sincs ez nagyon másként.
A második világháború utolsó napjaiban találkozunk vele először: az ápolónőként dolgozó Helene ekkor dönt úgy, hogy fiával vonatra száll, és maga mögött hagyja a szétlőtt várost. Csakhogy a páros soha nem ér célba, Helene ugyanis az egyik pályaudvaron egészen egyszerűen otthagyja a fiát. Lelép. (Franck egy interjúban maga beszél arról, hogy a történetnek ez a szála korántsem fiktív, hiszen az édesapjával gyerekként ugyanez történt).
Hogy kerülhet azonban olyan helyzetbe egy nő, hogy az egyik legerősebb ösztönnel dacolva úgy döntsön, lemond a gyerekéről? Kimondatlanul is ez az egyik kulcskérdése a regénynek, ám ennek megválaszolásához vissza kell repülnünk az időben, és újra kell gombolyítanunk a történet szálait, vissza, egészen a tízes évekig, egy boldogtalan gyerekkorig.
Az viszonylag hamar kiderül, hogy a kisváros fojtogató és ellenséges légköréből a fiatal Helene számára az egyedüli kitörési lehetőséget egy váratlanul felbukkanó nagynéni meghívása jelentheti. A két nővér nem sokat tétovázik, és hamarosan egy új világ tárul fel előttük.
Berlin, a két világháború között.
A dekadencia, a dzsessz, a színházak, a szerelem, az erotika, a túlfűtöttség városa, ahol mintha mindenki egyszerre akarná bepótolni, ami a „nagy háború” alatt kimaradt. És mintha mindenki érezné, tudná, hogy készülődik egy újabb, minden eddiginél pusztítóbb világégés.
Helene és nővére, Martha azonban nem sokat törődik a külvilággal, holott minden jel arra utal, hogy Németország nagy változások előtt áll. A világgazdasági válság begyűrűzése, majd a nemzetiszocialisták felemelkedése egyre inkább beszűkíti a család lehetőségeit is.
| „A második gomba még zsengébb volt, ropogósabb, frissebb, világos tönkje majdhogynem vastagabb volt, mint barna kalapja. Anya! Peter a könnyeivel küszködött, az ágakon keresztül Helene látta pipaszár lábait, ahogy botladozott a tisztáson, majd megállt a kosaránál, lehajolt és újra fölegyenesedett. Két kezével tölcsért formált a szája elé. Anya! Nem volt visszhang, odafönt a fák csúcsánál zúgott a szél, a legfelső ágakat tépázta, le akart jutni a földig. A kisfiú elkiáltotta magát minden irányba. Anya! Milyen könnyű is volt csöndben maradni. A legegyszerűbb dolog a világon, se reszketés, se reccsenés, csak csönd.” (Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?, Geopen Könyvkiadó, 2009.) |
A nagy tragédiák árnyékában azonban mindenkinek meg kell birkóznia a maga kisebb-nagyobb drámáival: Helenének így az évek során veszteségek sorozatával kell szembenéznie (a szó szoros és átvitt értelmében is), hiszen nem csak a háborús sebesülésekbe belehalt apját veszíti így el, de az egyre inkább magába zárkózó anyját, a boldogságot mások ágyában és a morfiumban kereső nővérét, és élete nagy szerelmét is.
Nincs senki, aki felrázná, és kirántaná letargiájából, így Helene egyre inkább a hallgatásba menekül, ez viszont azzal is jár, hogy végül a saját gyerekével sem találja a hangot, sőt, mi több, az ő szavát sem akarja meghallani. Végül eljut arra a szintre, amikor nem tud, és talán nem is akar segíteni saját magán.
Franck nüansznyi jelenetek sorozatán érzékelteti a fiatal, majd a felnőtt Helene megpróbáltatásait, megaláztatásait, örömeit, lelki rezdüléseit: az író leginkább képekben gondolkodik, az egyes jelenetek filmszerűen sorjáznak a szemünk elől. A befogadás így könnyű, ám az igazat megvallva, talán ez a regény egyik nagy gyengéje is egyben: gyakorta ugyanis éppen a kellő drámaiság az, ami hiányzik ebből a nagyon is drámai történetből, az a láthatatlan erő, ami két marokkal csavarja az ember lelkét, hogy kicsit belepusztuljon és szerencsés esetben újra felálljon, mire az utolsó oldalra ér.
Ez itt most elmaradt, ennek ellenére a „Miért nem küldtél…?” egy kellő arányérzékkel szerkesztett, tisztességesen és élvezetesen megírt regény, és ez gyakran több, mint amit a boltok polcain roskadozó könyvek jelentős részéről el lehet mondani.
10/7
A könyvért köszönet a Geopennek!
Utolsó kommentek