Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően a külföldi száműzetésbe kényszerült magyarok egy része az Egyesült Államokban landolt. Bár számszerűleg sokkal kevesebben voltak, mint azt a téma korábbi lelkes – jobbára amatőr – kutatói becsülték, ám katonai tapasztalataiknak köszönhetően némelyikük figyelemreméltó szerepet játszott az Észak és Dél között dúló háborúban.
Éppen ezért kicsit meglepő, hogy az amerikai polgárháborúban résztvevő magyarokról az elmúlt évtizedekben – meg úgy egyáltalán – nem nagyon jelent meg átfogó munka. Ezért is örültem, amikor néhány hete megjelent a debreceni egyetem tanárának, Vida István Kornélnak korábban már itt-ott részeiben publikált, ezúttal pedig egységes kötetbe foglalt és új információkkal kiegészített műve (Világostól Appomatoxig – Magyarok az amerikai polgárháborúban).
A könyv leszámol a romantikus klisékkel, és az eddigieknél reálisabb képet igyekszik festeni a szabadságharc veteránjainak mindennapjairól. A szerző így külön fejezetben foglalkozik az Egyesült Államokba érkezett magyar emigránsok kezdeti megpróbáltatásaival: ebből például kiderül, hogy sokuk – kellő nyelvtudás és szakma híján – évekig csak tengődött, és a többségnek komoly problémát jelentett, hogy előteremtse a mindennapi betevőt. Jellemző egyébként a régi társadalmi reflexek begyöpösödésére, hogy a polgárháborút megelőző amerikai népszámláláson volt olyan magyar, aki a foglalkozás rovatban úriemberként, egy másik pedig nemesemberként definiálta a saját „szakmáját”.
„Frémontot rendkívül aggasztotta a konföderációs hírszerzés tevékenysége Missouriban. Üzenetei titkosságát biztosítandó, Washingtonba vagy Cairóba távírón küldött üzeneteit úgy „kódolta”, hogy magyar nyelvre fordíttatta őket, majd a célállomáson dolgozó magyar tisztekkel visszaültettette azokat angolra. Ez a rendszer hasonlított ahhoz, ahogyan a második világháború csendes-óceáni hadszínterén a navajo nyelvet használták titkosításra.” (Vida István Kornél: Világostól Appomatoxig – Magyarok az amerikai polgárháborúban, Akadémiai Kiadó, 2011.) |
A polgárháború sokuknak jó alkalmat kínált arra, hogy a szabadságharcban szerzett katonai jártasságukat kamatoztassák. Motivációjuk sokféle volt, és az új hazához való lojalitástól kezdve a rendszeres jövedelem biztosításáig elég széles skálán mozgott. Az, hogy ténylegesen hányan ragadtak fegyvert az Unió vagy a Konföderáció oldalán, nagyon nehéz megmondani: az erről szóló adatok vagy hiányosak, vagy félrevezetőek, vagy egészen egyszerűen nem állnak a kutatók rendelkezésére.
Vida István Kornél szerint az azonban bizonyos, hogy lényegesen kevesebb magyar vett részt a polgárháborúban, mint azt korábban egyes források állították: a könyv nagyjából száz olyan katona rövid életrajzát fogja csokorba, akikről ilyen-olyan módon bizonyítható, hogy magyarok voltak. A huszadik század első felében megjelent történeti írások szerzői egyébként nem csak a magyar résztvevők számának megítélésében estek túlzásokba, de rendszerint a magyar katonák helytállását is időnként túldimenzionálták (lásd Zágonyi halálrohamát).
Tény ugyanakkor, hogy sokan voltak, akik nem csak a harcokban emelkedtek ki, de a polgárháborút követően is megállták a helyüket választott új hazájukban. Az ismertebb nevek közül például Asbóth Sándor, Julius Stahel (Számwald Gyula) és Pomutz György komoly diplomáciai karriert futottak be – utóbbi szentpétervári konzulként részt vett az alaszkai adásvétel előkészítésében is.
Az amerikai polgárháború legérdekesebb magyar figurája azonban kétségtelenül Estván Béla volt, aki a déliek oldalán szállt harcba, majd dezertált, háborús „élményeiről” megírta kora egyik bestsellerét, utóbb a szerencsétlen sorsú Miksa mexikói császár amerikai PR-osa volt – és aki (mint Vida István Kornél kutatásai nyomán kiderült) végeredményben nem is volt magyar.
Mindenképpen hiánypótló kötet a Világostól Appomatoxig, rengeteg adattal, élvezetesen megírva. Az írások egy része már ilyen-olyan tanulmány formájában korábban megjelent, ami nem baj, viszont éppen ezért sokkal nagyobb figyelmet kellett volna fordítani az anyag összefésülésére. Így elkerülhető lett volna például, hogy ugyanazon fejezeten belül, más-más forrásra hivatkozva kétszer is szerepeljen ugyanaz az idézet (142. és 147. oldal), vagy hogy korábban már ismertetett tények a későbbi fejezetek valamelyikében kvázi új információként bukkanjanak fel.
A szerkesztőnek jobban oda kellett volna figyelnie az olyan, az angolul nem beszélők számára első blikkre talán nehezen értelmezhető kifejezések kigyomlálására is, mint a „pull tényező” vagy a „polgári mérnök”. Nem nagy dolgok, de egy ennyire alapos, átgondolt, elsődleges források garmadáját feldolgozó kutatássorozat eredményeként létrejött, annak esszenciáját átnyújtó kötet esetében talán még inkább fájnak ezek a bosszantó apróságok.
10/9
Utolsó kommentek