Gerincre vágva

Valahogy úgy képzelem, hogy az Imágóból megismert Mihának, Szanyának és Iljának mesélhettek olyan történeteket gyerekkorukban a szüleik, mint A csodakáposzta vagy A papírállatok címűek Ljudmila Ulickaja második gyerekkönyvében („Történetek gyerekekről és felnőttekről”).

Egy ideje próbálom megfogni, hogy mitől annyira más az északiak gyerekirodalma, mint az összes többi, és a sok lehetséges válasz közül alapvetően egy olyan van, amely újra és újra a felszínre úszik. Mégpedig. A svéd, norvég és dán szerzőkben, akiknek a műveit valamennyire is ismerem, mintha meglenne az a képesség, hogy újra visszamenjenek gyereknek.

Valahol (ha megtalálom, hol, utóbb belinkelem) azt olvastam, hogy Bartos Erika azt követően írta meg a Megmondalak! című kötetet, hogy néhányan a szemére vetették, hogy az írónő gyerekeiről formázott AnnaPetiGergő-világ túlságosan is kerek, és mentes bárminemű konfliktustól. Na, tessék, erre itt a Megmondalak!, amelyben a sorozat névadói összevesznek, árulkodnak, hangoskodnak, nyafognak, elveszik egymás játékait, és a kétségbeesésbe kergetik az anyjukat. (Nos, kedves szülők, ismerős?)

A múltkori után (lásd itt, itt meg itt) íme egy újabb adag gyerekkönyv. Kezdetnek Bartos Erika Anna, Peti és Gergő sorozatából itt van a Megmondalak!, azután a norvég Stian Hole-tól a Garmann nyara, amely eddig már egy rakás díjat bezsebelt. És akkor ne feledkezzünk meg Ljudmila Ulickaja Történetek gyerekekről és felnőttekről című kötetéről sem, melyet Lakatos István illusztrált.

Ezerkilencszázhatvankilenc színes és sok szempontból kivételes év volt: az Egyesült Államok és a Szovjetunió áldását adta az atomsorompó-szerződésre, Richard Nixon ismertette a róla elnevezett doktrínát, Woodstockban zenei gigafesztivált rendeztek, az NSZK-ban Willy Brandt lett az elnök, ebben az évben volt a Beatles utolsó élő fellépése, Samuel Beckett kapta az irodalmi Nobelt, és az amerikai mozikban bemutatták a Butch Cassidy…-t.

Nem utolsósorban pedig ekkor lépett először ember a Holdra, új távlatokat nyitva ezzel az emberiség előtt. Ekkor legalábbis még sokan ezt hitték.

A Lótolvajokban minden benne van, amit az irodalmi píár a skandináv irodalomhoz köt: erdő, halál, borongós gondolatok, háború, civilizáción kívül rekedt főhős. Csakhogy van egy kis probléma: a magam részéről nem hiszek a skandináv irodalom kategóriájában, az északi népek fiction-je ugyanis annyira sokszínű, hogy már-már sértőnek érzem ezt az általánosító dobozt, amibe a kiadók kétségbeesetten próbálják a svédeket, a dánokat, norvégokat, és akár még az izlandiakat is beleszuszakolni.

Adva van egy baráti társaság, amelynek tagjai egyikőjük lakásában rendszeresen össze-összegyűlnek. Ahelyett azonban, hogy politikáról, fociról, a múlt heti lottószámokról vagy valamelyik aktuális szappanopera kavarásairól beszélnének, ez a társaság nyelvtörténeti eszmefuttatásokkal szórakoztatja egymást.

... és akkor lássuk, mi várható a következő néhány napra! Próbálom, kicsit megpörgetni a jövő hetet, talán most már sikerül is! Nos, elsőként jöjjön a nem is olyan rég itt a blogon is megénekelt Tótfalusi István legújabb, ezúttal nyelvtörténeti eszmefuttatásokra kihegyezett kötete, a szerintem zseniális című Sertések a Bakonyban. Azután a messzi északról jön egy Per Petterson-kötet, a Lótolvajok, végezetül pedig egy irodalmi Nobel-díjas, Saul Bellow könyve, a Sammler bolygója.

Rumini az első történet megjelenése óta igazi branddé érett. Nem nagyon csodálkoznék, ha hamarosan elárasztanának minket a ruminis pólók, karórák, tematikus játszóházak, miegyebek. A Rumini Datolyaparton immáron a negyedik kötet a sorban, és talán a leginkább baljóslatú, legsötétebb hangulatú mind közül (most egy nagy coming out: a harmadik könyv nekem kimaradt, így viszonyítási alapként csak az első kettőt tudom felhasználni).

Mit ér egy tengerészkapitány tenger nélkül? Kapásból rávághatnánk, hogy nem sokat, lételemét veszített mellékszereplő lehet így csupán, kétballábas gyaloggalopp, nyugdíjba vonult vén tengeri medve. Máté Angi kapitánya is látszólag elveszetten botorkál a szárazföldön, holott őt aztán senki sem kényszerítette a partra vetődésre – egészen egyszerűen megunta a nagy kékséget.

Az egyik legelső könyvélményem a Lúdanyó meséi volt, amelyet először 1966-ban adott ki a Móra. Nekem egy 1974-es második kiadás van meg, antikváriumi darab, a gyerekkori példány már rég elveszett. Ennek ellenére nagyon is jól emlékeztem a könyvre: a zseniális Würtz Ádám rajzai szinte beleégtek az agyamba, és ha a verseket nem is tudtam pontosan felidézni, a hangulatukat, a dallamukat, a játékosságukat annál inkább. Így, amikor gyerekem született, nem is volt kérdés, hogy ennek a könyvnek ott kell lennie a polcon.

A szokásos kedvcsináló fotóhoz tényleg csak pár szót fűznék hozzá... Elég sok gyerekkönyvet olvasok, lehet, hogy emiatt is érdekel talán kicsit jobban, hogy milyen könyvekkel próbálják a kiadók elérni a legkisebbeket. A felhozatal eléggé vegyes, és néha nem könnyű eligazodni a sok csillámos-pónis kacat között, ennek ellenére nagyon jó kezdeményezések is vannak, pánikra semmi ok.

Valahogy tétován, döcögősen indult számomra a Könnyek kapuja (arra csak később jövök rá, hogy minden körbeér, és a mozaikkockák gyönyörűen összeillenek), ám ez még nem lepett volna meg annyira, láttam már ilyet. Ami igazán meglepő volt nekem, hogy utóbb konkrétan meg tudom mondani, melyik volt az a pont, ahol hirtelen és végérvényesen magába szippantott Abraham Verghese világa.

Barokkosan burjánzó, térben és időben ide-odalépegető, egy szokatlan párbaj és egy nem mindennapi szerelem történetét elbeszélő regény az Éjszakai cirkusz. Az kevés lenne, ha azt mondanám, hogy az álom, a mese és a realitás között egyensúlyoz, talán közelebb lennénk az igazsághoz, ha úgy fogalmaznánk: egy alternatív valóság az, amelyet Erin Morgenstern felfed olvasói előtt.

Az elveszett délelőtt 1983-ban jelent meg Romániában, és nagyjából úgy a kétszázadik oldal óta foglalkoztat a gondolat: vajon mit szólhattak hozzá annak idején az akkori politikai és irodalmi potentátok? Mert azon, hogy a regény nagy közönségsiker lett, színpadra alkalmazták, majd utóbb számos nyelvre lefordították, különösképpen nem csodálkozom. Ám, hogy annak idején politikai okokból nem kötöttek bele a műbe, és hagyták megjelenni (ne feledjük, a fenti időpontban még bőven Ceausescu volt Románia államfője, ráadásul a román vezetők vélhetőleg hasonlóan paranoiásak lehettek, mint bármely kollégájuk a szovjet befolyási övezetben), nos, azon már egy picit igen.

Gabriela Adamesteanu: Az elveszett délelőtt

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Lehet, hogy így a sokadik blogbejegyzésen túl már kicsit késő, de arra gondoltam, hogy talán mégsem árt, ha leírom, milyen szempontok alapján értékelek egy-egy könyvet.

Ha valakit a hideg ráz az egész szingli-jelenségtől, okolja a késő kilencvenes éveket. Ekkor támadt a vodkás üveg takarásából Bridget Jones, és ekkor vált egy cipőmániás New York-i piszkafa sok ezer nő számára divat- és stílusikonná. Az olaszosan hangzó nevével ellentétben svéd származású Katarina Mazetti mindenesetre biztos kézzel csípte el ezt a hullámot, amikor 1999-ben hazájában kiadták a szokványos szerelmi történetnek éppenséggel nem nevezhető regényét.

Karácsonyra kaptam ezt a könyvet, és sokáig ide-oda pakolgattam a polcomon. Nem mintha nem szeretném a történelmet (nagyon is), de az utóbbi években valahogy nem nagyon volt szerencsém a magyar történelmi regényekkel. Sokszor volt olyan érzésem, hogy vontatottak, hömpölygőek, a történeti hűség kedvéért bezsúfolt szereplők, helyszínek és dátumok miatt pedig gyakran elveszett az olvasás élvezete.

Mennyire foglya egy író az adott témának, mennyire bővítheti, esetleg szakíthatja át azt a kört, amelyet a kiválasztott karakter maga köré fon? Benedek Szabolcs azzal, hogy egy vámpírt tett meg A vérgróf főhősének, nyilvánvalóan kijelölt bizonyos határokat, amelyek azután nagyjából arra voltak jók, hogy szinte azonnal át is lépje azokat: a magát Saint-Germain grófjának nevező figura ugyanis bár többé-kevésbé magában hordozza a vérszívó hagyományos attribútumait, de egyszerre több és kevesebb is annál.

Tulajdonképpen már a kezdet kezdetén zavarba vagyok, nem nagyon tudom, milyen műfaji kategóriába gyömöszöljem Rebecca Skloot könyvét… Nem mintha kellene, de mégis… Irodalmi infotainment, dokumentarista vagy oknyomozó alkotás, tudományos vagy tényirodalom? Nem jó egyik sem, valahol azonban mégis mindegyik igaz rá.

Ma délután bejelentették, hogy Mellettem elférsz című regényéért Grecsó Krisztián veheti át idén az AEGON Művészeti Díjat. A könyvről még tavaly augusztusban a blog is írt szépeket és jókat, ezt itt találjátok. A díjról pedig bővebben itt.

Nem tudom, ki hogy van vele, de néha olyan érzésem van, hogy A Klasszikus (így, nagy a, nagy ká) az, amelyre bár mindenki előszeretettel hivatkozik, de valójában senki sem olvasta. Vagy legalábbis jó régen ahhoz, hogy valóban részletekbe menően fel tudja eleveníteni az adott mű vagy a mű szerzőjének mondandóját.

Ezeket, ni:

Minden elismerésem a történelmi regények íróié. Aki csak egyszer is kísérletet tett arra, hogy egy adott korról – a nagy összefüggések és történelmi tények mellett – a létező legtöbb adatot összegereblyézze, az öltözettől kezdve az üdvözlési formulákon át egészen, mondjuk, az udvarlási szokásokig, majd ezt az adattömeget egy fordulatos, hiteles történetben dolgozza fel, az tudja, miről beszélek.