A poszt cselekményleírást tartalmazhat!
Vannak könyvek, amelyek nem kész válaszokat, könnyen emészthető konfekció-megoldásokat kínálnak, sokkal inkább lehetőségeket. Mégpedig az egyéni értelmezés lehetőségét.
Meggyőződésem, ahányan olvasták Murakamitól a „Kafka a tengerparton”-t, annyian vannak, akik más-más aspektusát emelik ki a könyvnek. Biztos van olyan, aki a párhuzamosan futó cselekményszálat boncolgatja, megint más a valóság és az álom, a tudatos és a tudatalatti keveredését dicséri vagy döngöli a földbe, és ugyancsak nem lehet szó nélkül elmenni a rengeteg irodalmi, kulturális és popkulturális utalás, vagy a szereplők korántsem szokványos érzelmi-társadalmi motívumainak ábrázolása mellett.
De kezdjük az elején.
A tizenöt éves Tamura Kafka egy szép napon fogja magát, és hátat fordít a szülői háznak, egészen konkrétan pedig az őt oidipuszi átokkal sújtó apjának. Túl nagy dilemmát ez a döntés nem jelent a fiú számára: az apjával szinte semmilyen kapcsolata nincs már, az anyja pedig még kiskorában lelépett a nővérével együtt. Csak egy közös fénykép marad a két testvérről, amely valahol a tengerparton készült, az anyáról még ennyi sem.
A fiú Takamacuban köt ki, ott is egészen pontosan egy különleges magánkönyvtárban, ahol a „férfi-nő” Ósima veszi őt a védőszárnyai alá. Ide, Takamacuba tart a regény másik főhőse, a saját meghatározása szerint gyengeelméjű, ám rendkívül jóindulatú bácsi, Nakata is.
Nakata teljesen átlagos kisfiúnak indult: jó családból származott, és kimondottan jó képességűnek számított az iskolában. Ám a második világháború alatt, egy kiránduláson máig megmagyarázhatatlan okok miatt lényegében kómába esett, majd felébredve nem csak az emlékeit veszítette el, de a sikeres szocializációhoz szükséges képességei legjavát is.
| „- Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják. Nakata a fejét rázta. - Nehéz kérdés ez. Nakata még mindig nem érti, hogy mi is az emlék. Nakata csak azt tudja, ami most van. - Én meg valahogy fordítva vagyok ezzel – mondta Szaeki.” (Murakami Haruki: Kafka a tengerparton, Geopen Könyvkiadó, 2010.) |
Az öregúr, aki bár írni-olvasni nem tud, de különösebb erőfeszítés nélkül társalog a macskákkal, kénytelen maga mögött hagyni otthonát, miután meglehetősen bizarr körülmények között megöl egy Johnnie Walker nevezetű macskanyuvasztót. Nakata nyugat felé tart, és útja során összeismerkedik a kamionsofőr Hosinóval, aki elhatározza, mindenben segíteni fogja az öreget.
Bár úti céljuk egy, Kafka és Nakata személyesen soha nem találkoznak, egymás életére (vagy halálára) azonban mégis hatással vannak. Hosszú belső utat járnak be mind a ketten, ám hogy megtalálják-e végre, amit mindvégig keresnek, az tulajdonképpen tőlünk, olvasóktól függ. És lényegében ebben rejlik a könyv egyedisége.
Murakami Haruki ugyanis felnőttként kezeli az olvasóit, nem akarja a szájukba rágni saját elképzeléseit. Az általa felvetett rejtélyek kibogozását (és hát ezekben nincs hiány) teljes mértékben ránk bízza. Így például mindenki maga döntheti el, hogy milyen szerepet is játszott Szaeki asszony a fiú életében, filozofálgathat azon, hogy mi is történt annak idején fent, a hegyen, hogy miért lett véres Kafka pólója, hogy miért vesztette el Nakata egyik pillanatról a másikra a macskabeszélőkéjét? És a sor folytatható a végtelenségig. Mit keresett Kafka az erdőben, miért és honnan tért vissza? Kicsoda a Varjú, és hogyan viszonyul Kafka és Nakata egymáshoz? És vajon beteljesedett-e végül az oidipuszi átok?
És ha ez még nem lenne elég, ott van az a rengeteg irodalmi, filozófiai és zenei utalás és kiszólás, amellyel Murakami elárasztja művét (néha sajnos elég didaktikusan, de hát ez legyen az én legnagyobb bajom), vagy a szimbólumok tömkelege, amelyek ugyancsak folyamatos értelmezésre és újraértelmezésre csábítanak.
A kulcsot azonban nem mindig találom. Így nem nagyon tudok mit kezdeni azzal a nyálkás fehér izével, amellyel „Hosinókám” leszámol, majd tűzre vet, nem nagyon értem azt sem, hogy a szörföző báty végül hogy jön a képbe, és a kerek történetek ellen lázadó énemnek nem tetszik az sem, hogy Kafka végül visszatér a régi életébe.
De ha konzekvens akarok lenni a bevezetőben felvetett gondolatokhoz, akkor be kell látnom: nem is biztos, hogy ezek a kulcsok mind a szövegben vannak, hiszen a megoldókulcs – és ezt még mindig állítom – nagy eséllyel magában az olvasóban rejlik.
Hmm, ezek után lehet, hogy újra el kell olvasnom a könyvet?
10/9
A könyvért köszönet a Geopennek!
Utolsó kommentek