Jonas Jonasson nem egy tipikus szerző. Legalábbis nem olyan, aki már az oviban is kis történetecskékkel szórakoztatta társait, majd kamaszként sorra nyerte a prózaíró versenyeket, később pedig szépreményű ifjoncként öreg írómesterek asztala mellett szívta magába az ihletet.
Nos, Jonasson jó negyvenvalahány évet várt arra, hogy élete első könyvét végre a nagyérdemű elé dobja, ami azután… bumm… durrant is egy jó nagyot. A százéves ember… ugyanis villámgyorsan utat tört magának az eladási listák élére, ami egy elsőkötetes szerzőtől azért nem olyan rossz.
Mindezt ráadásul úgy, hogy főszereplője nem egy kigyúrt macsó, aki globális összeesküvéseket akadályoz meg, megmenti a Földet a gyilkos meteorittól, kibogozza a Kennedy-gyilkosság kusza szálait, és még az ügyeletes jó nő szívét is meghódítja. Ezzel szemben ott van nekünk Allan Karlsson, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy Alice nővér vezénylete alatt a malmköpingi öregek otthona, már persze aki él és mozogni tud, az ő századik születésnapjára vigadjon. Allan tehát elérkezettnek látja az időt, hogy meglépjen. Majd továbbálljon. Közben egy bőröndöt is szerez, de ez abban a pillanatban nem tűnik nagy dolognak, bár a nyomába eredő Never Again elnevezésű banda tagjai ezt nyilván másképp gondolják.
És miközben Allan bőröndjével és menet közben felszedett, újsütetű barátaival a bandatagok elől menekül, egy másik történet is szépen kibomlik előttünk, amelynek szintén Allan a főhőse, igaz, fiatalkori kiadásban.
„Allan megdicsérte Herbertet a sikeresen elvégzett feladatért és az ügyes színészkedésért. Herbert belepirult a dicséretbe, de közben elhárította magától, mondván, hogy nem olyan nehéz hülyét játszani annak, aki amúgy is hülye. Allan erre azt felelte, nem tudja, mennyire nehéz, mert azok a hülyék, akikkel eddig életében találkozott, mind az ellenkezőjét próbálták játszani.” (Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, Athenaeum Kiadó, 2011.) |
Az az Allan, aki a robbantás csínját-bínját kitanulva Spanyolországtól kezdve az Egyesült Államokon, Kínán, Iránon keresztül a Szovjetunióig végighaknizza az egész huszadik századot. Közben megmenti Franco tábornok életét, pertut iszik Trumannal, felbosszantja Sztálint, és megvigasztalja a pityergő Kim Dzsongilt. Ja, és persze nagymértékben hozzájárul az atombomba kifejlesztéséhez, a nyugati hatalmi központokba beépült szovjet kémek leleplezéséhez, a nixoni politika túlburjánzásához, és a Szovjetunió széteséséhez. Mert persze minden mindennel összefügg. Aki ugyanis eddig egy nagy katyvasznak látta a huszadik századot, az, íme, most megkapta a kulcsot.
Jonas Jonasson nem egy tipikus szerző. Már csak azért sem, mert első kötetével alaposan rácáfol a fejekben élő skandináv író képére, aki csak hóban, gyilkosságokban, és elmebajban képes gondolkodni.
Humoros, szerethető, szórakoztató könyv A százéves ember…, igaz, nem több, de fikarcnyival sem kevesebb.
10/10
Utolsó kommentek