Eleve kicsit bizalmatlan vagyok a nagy marketingkampánnyal felvezetett könyvekkel szemben (hogy a marketingesekkel szemben hogyan érzek, az megint egy külön történet). A Láthatatlan híd azonban kapott a recenzensektől hideget-meleget, ez pedig épp elég volt, hogy felkeltse a kíváncsiságomat.
Azt maga Julie Orringer is többször elmondta, hogy a könyv cselekményét saját családjának a megpróbáltatásai inspirálták. Így a regénybeli Lévi András alakjában, aki a történet kezdetén fiatal, nagyreményű építészhallgatóként érkezik meg a francia fővárosba, mondhatni, Orringer nagypapája elevenedik meg. A regény az ő figurája köré szerveződik, habár valamelyest rálátásunk van a másik két fivér, Tibor és Mátyás életének alakulására is.

Történetünk kezdetén nagyjából a harmincas évek közepén járunk: Andrást a mindennapi egzisztenciális gondok ellenére hamar beszippantja Párizs, és tulajdonképpen minden esélye megvan arra, hogy tanulmányai végeztével sikeres építészként élje világát. Vízumát azonban nem hosszabbítják meg, így hamar ismét Magyarországon találja magát. A fiatal férfi élete egy csapásra rémálommá válik. Többször is munkaszolgálatra hívják be, szeretteitől elszakítják, emberi mivoltában nap mint nap megalázzák, és életét gyakran csak a vakszerencsének köszönheti.

Orringer grandiózus regényben akarta megörökíteni családja történetét, még úgy is, hogy a beleszőtt szerelmi szál bevallottan fiktív. Látszik, hogy alapos kutatómunkát végzett, és a családi visszaemlékezések rögzítése mellett a levéltári kutakodástól sem sajnálta az időt.

Az arányok valahol mégis elcsúszni látszanak: a párizsi szcénában például végig az volt az érzésem, hogy az csupán András és Klára túlcsorduló szerelmi románcának aláfestését szolgálja. Ebben a részben Polaner megverésén kívül kevés olyan momentum van, ami arra utalna, hogy valami igazán fenyegető készül Európában, és hogy valami végérvényesen megváltozott vagy megváltozóban van, nem csak Franciaországban, hanem az egész kontinensen. Ezzel szemben András és Klára szenvelgése hosszú-hosszú oldalakon keresztül burjánzik, ami nekem személy szerint a végén már a könyökömön jött ki. Egy erős szerkesztői kéz sokat tehetett volna az egyensúly helyrebillentése érdekében.

Ezenkívül volt egy-két olyan incidens a könyvben, ami némi szkepszist ébresztett bennem. A csendőrös jelenetet Pável is kivesézte már egyszer. Amennyire én tudom, a csendőrök a vidék rendfenntartói voltak, de ha el is fogadjuk, hogy ezek a csendőrök éppen a belváros szívében teljesítettek szolgálatot, azt azonban mégis túlzónak tartom, hogy Horthynak ebben az időben jobb dolga nem akadt, minthogy a zsidó származású táncosokat eltávolítsa az Operaházból. És ha még így is történt, hogy lehetett akkor, hogy – maradva a regény cselekményénél – évekkel később a szintén zsidó Novák Zoltán került ugyanennek az Operaháznak az élére… Némi ellentmondást érzek ebben.

Ugyancsak a fikciós kategóriába kerül nálam az, hogy a munkaszolgálat során két olyan magas rangú tiszt is akad, akinek megesik a szíve Andráson és társain, és kisebb szívességekkel könnyít mindennapjaikon. Ámbátor nem akarom kétségbe vonni, hogy a valódi túlélők között akadt, aki ténylegesen megemlékezett ilyen esetekről (fura dolog a háború, és nyilván fura dolgokat hoz ki az emberekből), mindenesetre a regényben szembetűnő volt, hogy mindig akad egy-egy empatikus százados, aki a veszélyekkel dacolva segít a munkaszolgálatosoknak.

Azon azonban már tényleg fennakadtam, amikor az egyik regénybeli túlélő arról mesélt, hogy Szibériában mínusz hetven fokban húszdekás kenyérfejadag mellett napi tizenhét órát dolgoztak. Utánanéztem: eddig a leghidegebbet a Déli-sarkon mérték, mínusz nyolcvankilenc fokot. Ennek ismeretében finoman is szólva nehéz elképzelni, hogyan tudna valaki mínusz hetven fok mellett tizenhét órát dolgozni…

És ezek csak a ténykérdések. Ennél sokkal bosszantóbb, hogy miért van az, hogy a könyvben az egyik női szereplő egyszer szőke (76.o.), másszor sötétbarna hajjal szerepel (205.o.), vagy mi az oka annak, hogy a Gerbeaud nevét nem sikerül helyesen leírni (330. o.). Arról nem is beszélve, hogy hogyan szerepelhet az alábbi mondat (ráadásul fejezetnyitóként) egy írásműben: „Az Anyában huszonhat színész játszott, kilenc nő és tizennyolc férfi.” (69.o.) Most komolyan – nem volt senki, aki egy sima összeadást elvégezzen?

Lehet azt mondani, hogy minek akadok fenn ilyen apróságokon, a dolog azonban nálam másképp működik: bármi, hangsúlyozom, bármi, ami megakaszt az olvasás folyamatában, az olvasás élvezetéből, ha úgy tetszik, gyönyörűségéből vesz el. Ez pedig különösen akkor bosszantó, ha egy kis odafigyeléssel ki lehetett volna iktatni a fentihez hasonló hibákat a szövegből.

Összességében magával ragadó történet kerekedett a Láthatatlan hídból, és biztos vagyok benne, hogy ha a mai kaotikus filmviszonyok mellett lesz rá pénz, akkor jó filmet is lehet(ne) belőle csinálni. Egy kérlelhetetlen, éles szemű szerkesztő azonban a mostaninál sokkal feszesebb művet is kihozhatott volna belőle, ami mind a könyv utóéletének, mind az olvasóknak jó szolgálatot tett volna.

                                                                                                                         10/7