Ahogy az már az efféle sikertörténeteknél lenni szokott, eleinte egy kiadónak sem nagyon akaródzott kiadnia Janne Teller Semmijét. Aztán 2000-ben mégis megjelent Dániában, ám rögtön óriási vitákat keltett. Amin, őszintén szólva, annyira nem csodálkozom. Azután elnyert egy csomó díjat. Őszintén szólva, ezen sem csodálkozom.
Na, de lássuk miről is van szó.
Egy szép későnyári napon a tizennégy éves Pierre Anthon rájön, hogy „semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek”, majd a nagy felismeréstől eltelve kisasszézik az iskolából, és beveszi magát egy szilvafa lombjai közé. Ettől a naptól kezdve a magasból ontja nihilista szövegeit, és szilvával dobálja egykori iskolatársait.
A srácok azonban nem akarják annyiban hagyni a dolgot: rá akarják bírni Pierre Anthont, hogy szálljon már le végre a fáról, ami azonban ennél is fontosabb: be akarják bizonyítani neki, hogy igenis vannak dolgok, amelyek számítanak. Gyűjtésbe is kezdenek, és kupacba rakják azokat a tárgyakat, amelyek valaha valakinek jelentettek valamit. Hamar belátják azonban, hogy a leharapott fejű babánál és néhány, szirmát hullató elszáradt rózsánál többet kell felmutatniuk. Olyan dolgokat, amelyek valóban közel állnak a szívükhöz, és amelyektől valójában nem szívesen válnának meg. Mivel ezt a döntést ők maguk nem szívesen vállalják fel, ezért egymást utasítják arra, hogy mivel gazdagítsák a Fontos Dolgok Halmát.
A tét egyre emelkedik, és a srácok egyre csak kontráznak. Pierre Anthont ugyanakkor túlságosan nem hatja meg a többiek igyekezete, az erőszakspirálból azonban már ő sem tud kitörni, és a pokol végérvényesen elszabadul.
„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” (Janne Teller: Semmi, Scolar Kiadó, 2011.) |
Sokat lehetne azon vitatkozni, hogy miért támadták, és hogy jogosan támadták-e annak idején Teller regényét. Ő maga többször, több helyen is elmondta, hogy nem nihilista történetet akart írni, és éppen, hogy az élet értelmének a fontosságára akarta felhívni a figyelmet.
Egyszerű, eszköztelen nyelvezete miatt a történet nagyon könnyen befogadható, és viszonylagos könnyedséggel boncolgat olyan filozófiai kérdéseket, melyek megválaszolásával az ember az évei előrehaladtával egyre inkább adós marad, ám amelyek kamaszkora óta végigkísér(t)ik. Ennek ellenére nem gondolom, hogy a Semmit mindenképpen az ifjúsági irodalom kategóriájába kellene gyömöszölni.
A legtöbben A legyek urával állítják párhuzamba a regényt – tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul. Fontos különbség azonban, hogy a taeringi gyerekek nem szakadnak ki az adott társadalmi környezetből: a morál, a konvenció adott, a szülők meleg vacsorával, az iskola nap mint nap tárt karokkal fogadja őket. Az erőszaknak, a tombolásnak, a gyilkosságnak azonban így sincs, ami gátat szabjon. Teller javára írandó ugyanakkor, hogy távol tartja magát az erőszak közvetlen ábrázolásától, nem fröcsög a vér a kötet lapjairól, ettől azonban nem lesz kevésbé sokkoló a története.
Ami magát a botrányt illeti, alapvetően szemforgató lépésnek tartom, hogy annak idején betiltották ezt a könyvet, főként úgy, hogy a filmekben vagy az interneten ennél sokkal durvább dolgokat láthat, tapasztalhat egy kamasz. Igaz, miután 2001-ben megkapta a dán kulturális minisztérium Gyermekkönyv-díját, a dán iskolákban kötelező olvasmány lett, Európában pedig számtalan nyelvre lefordították a kötetet.
Azt mindenesetre nagyon irigylem a dánoktól, hogy volt merészségük ahhoz, hogy a korábbi döntésükön változtassanak, és a magam részéről nagyon örülnék annak, ha egyszer eljutnánk oda, hogy itthon, a harminc éve kőbe vésett kötelező olvasmányok listájára olyan friss szerzők művei kerülhetnének fel, amelyek felrázzák és megérintik a közvéleményt, főleg a középiskolás korosztályt. 10/8
Utolsó kommentek