Tarján Vilmossal kapcsolatban valószínűleg annak meghatározása lenne a nehezebb, hogy mi nem volt. Ő leginkább újságíróként szerette definiálni magamagát („az ujságíró mindig ujságíró marad”), de volt konferanszié, sikertelen sajtügynök, propagandista, étterem-tulajdonos, a New York Kávéház szíve-lelke, vezetője, és valószínűleg sok egyéb munkakörben is megfordult.
A magyar oknyomozó újságíró egyik őspéldánya volt Tarján, aki a detektívekkel egy időben (gyakran helyettük, előttük) kerekedett fel, hogy felgöngyölítsen egy-egy bűnügyet. Nem volt olyan pesti alvilági figura, aki ismeretlen lett volna előtte, hiszen közöttük, velük élt, ismerte mindennapjaikat, szóhasználatukat, aljas ki üzelmeiket.
Egyik legnagyobb dobása azonban mégsem a magyar fővároshoz kötődik.
1914-ben ugyanis éppen a dalmát tengerparton vakációzik, amikor jön a hír: meggyilkolták Ferenc Ferdinándot és a feleségét. Tarján – kollégáival ellentétben és az út kényelmetlenségeit is vállalva – nem bérautóval, hanem vonaton érkezik meg Szarajevóba. A többieknél hamarabb ér a városba, ahol kicsit sem szívbajos: hajnali háromig kibéreli az egyetlen, újságírók számára fenntartott telefonvonalat („emiatt több barátom sokáig nem beszélt velem”).
Ezek után nem csoda, hogy Az Esté a nagy sztori, a többiek ugyanis legfeljebb rövid tudósításokat tudnak leadni az eseményekről. Július 18-án már Belgrádban van, és miközben kollégái nyugovóra térnek, ő a városban bolyong. Így történhetett meg, hogy Tarján Vilmos elsőként adta hírül: kitört a háború. Buza Péter így sommázza a történetet a kötet bevezetőjében:
„Beveszi magát az állomás távírószobájába, s vasúti lámpák gyér fénye mellett már körmöli is hosszú tudósítását. Rohan aztán vissza, hajnal van még, de kinyittatja a szálloda melletti postahivatal irodáját, és leadja a világhírt. Kis túlzással, de valóban az egész világ Az Est tudósításából tudta meg, hogy amit már régen vártak, szorongva, félve, izgalommal: bekövetkezett. Mire ugyanis a nemzetközi hírlapíró hadosztály magához tért álmából, felsőbb utasításra már bezárták a főpostát Belgrádban.”
| „Én a vízvezetéknél vizet eresztek a kezemre, s éppen csak hogy bevizezem arcomat, persze szappan nélkül. Úgy mosakszom, mint a cica. Megmentett fürdőkabátom a törülköző.” (Tarján Vilmos: A bedeszkázott riporter, Budapesti Városvédő Egyesület, 2007.) |
A bedeszkázott riporter című kötet a fentiekkel ellentétben nem a teljes életutat tárja elénk: Tarján naplója ugyanis az 1944 márciusa és 1945 áprilisa közötti eseményeket rögzíti. Rövid jegyzeteiben Tarján Vilmos „alulnézetben”, a kisember szintjén (még ha a szó szoros értelmében ő nem is igazán volt az) adja vissza, hogyan zajlott a nyilas hatalomátvétel Budapesten, hogyan szedték össze, terelték vagonokba, vagy lőtték a Dunába ismerőseit, hogyan menekültek feleségével védett házból védett házba, vagy a gettóban hogyan zsúfolódtak össze csaknem százan egy lakásban.
Tarján naplójához elengedhetetlen Buza Péter bevezetője, amely élvezetes portrét rajzol a „bedeszkázott riporterről”, és kicsit kontextusba helyezi az egykor szinte mindenki által ismert, mára azonban nagyrészt elfeledett közéleti-társasági ember figuráját.
10/8
Utolsó kommentek